Kim Ir Szen észak koreai kommunista diktátor parancsára 1967-ben létrehoztak egy különleges alakulatot a hadsereg legjobb katonáiból, akiket szabotázs akciók végrehajtására képeztek ki. Az egyik ilyen gerillacsoport küldetése nem volt más, mint hazahozni a dél-koreai elnök fejét.

Bobák Péter

Bárkivel találkoznak, azonnal megölni

A kommunista Észak-Koreának (KNDK) már a déli szomszédjával 1953-ban megkötött tűzszüneti egyezmény óta feltett szándéka, hogy ha kell, akár erőszakkal is egyesíti a két országrészt. Az eszközök és célok egyszerűek voltak: bomlasztás, szabotázsakciók, és végül az anarchiába zuhant Dél-Korea Északhoz való csatolása.

Erre a célra Észak-Korea az 1960-as években létrehozott egy 31 főből álló különleges csoportot (a 124-es alakulatot), melynek az volt a küldetése, hogy kivégezze az akkor regnáló Pak Csong Hi dél-koreai elnököt és robbantsa fel az szöuli elnöki rezidenciát, az úgynevezett „Kék Házat”. Emellett parancsba adták, hogy ha bármilyen civillel találkoznak az akció során, azonnal likvidálják.

Több hónapos kiképzés után az alakulat elindult Keszong városából és Kim Sin Dzso vezetésével 1968. január 17-én átvágta az észak-déli határ szögesdrótját és bejutottak egy az amerikai hadsereg által ellenőrzött szektorba. A csapat rejtőzködő ruhában, lassan, két napon keresztül kúszott át a szektoron úgy, hogy az egyik szakaszon körülbelül 30 méterre voltak az amerikai katonáktól.

Kivégzés helyett agymosás

Az alakulat mindaddig észrevétlen maradt, amíg január 19-én a csapat össze nem találkozott négy dél-koreai favágóval. A négy civilt valamilyen okból ahelyett, hogy a parancsot követve lelőttek volna, inkább egy négy órás kommunista propagandának tették ki az észak koreai kommunizmus elközelgő dicsőséges győzelméről.

Az „előadás” során megemlítették parancsba adott küldetésüket is. Mindezek után a vezető tiszt megfenyegette őket, hogy ne merjenek ezzel a történettel a rendőrségre menni, mert különben megölik a családjukat. Ezek után sértetlenül elengedte őket.

A négy favágó azonban nem ijedt meg a fenyegetéstől, és azonnal a legközelebbi rendőrségre rohant, hogy bejelentsék az észak-koreai katonákkal való találkozást. Ellentétben Kim Sin Dzso vezető tiszt számításaival a favágók történetét komolyan vették a rendőrségen, és egy elnöki rendelet értelmében azonnal továbbították az információt a hadseregnek.

Január 20-a reggelre a dél-koreai fegyveres erők teljes készültségben álltak és elkezdték a hajtóvadászatot a 31 gerilla ellen. Igaz, a dél-koreaiaknak nem volt teljes információjuk a küldetésről, azonban megpróbáltak minden bevezető utat lezárni Szöulba és biztosítani a katonailag fontos objektumokat, köztük az elnöki rezidenciát is. Mindennek ellenére az alakulat gond nélkül elérte Szöult és estére már a rejtőzködő ruháktól megszabadulva, dél-koreai egyenruhában folytatták útjukat.

Még el sem kezdődött, már kudarcba fulladt

A csapat azonban körülbelül 800 méterre az épülettől egy rendőrségi egységbe futott bele. A rendőröknek gyanús volt a 31 felfegyverzett „dél-koreai” katona, akik épp nem egy fontos objektumot vagy útszakaszt védenek. A kínos kérdezősködéstől egyre idegesebb észak-koreai katonák viselkedése miatt az egyik rendőr a pisztolyáért nyúlt, akit azonnal lelőttek.

Ezzel az akció meghiúsult. A tűzharcban, két észak-koreai meghalt, a többi 29 szétszóródott és megpróbált visszamenekülni Észak-Koreába. Ez azonban csak kettőnek sikerült.

A dél-koreai rendőrség és a hadsereg az amerikai katonákkal kiegészülve egy hétig tartó véres hajtóvadászatba kezdett, amely során 26 északi gerilla mellett a sérülteken túl 30 dél-koreai fegyveres és 24 civil is meghalt (köztük három amerikai is). A civilek halálát egy észak-koreai gránát okozta, amely telibe talált egy buszt. Egyedül az alakulat vezetőjét Kim Sin Dzso-t sikerült élve elfogni.

Lázadást szítani és bevonulni

Az észak-koreaiak tagadása ellenére Kim Sin Dzso azt vallotta, hogy a parancsot közvetlenül Kim Ir Szentől kapták. Az elnök kivégzése és az elnöki palota felrobbantása után egy másik alakulat lépte volna át a határt, aki elfoglalta volna a fontosabb objektumokat és kommunikációs csatornákat, ezen felül kiszabadították volna a börtönbe zárt kommunista szimpatizánsokat.  Az átfogó terv az volt, hogy a meggyengült dél-koreai kormány tehetetlenségét lázadások fogják követni, ami az északi hadsereg bevonulásával és az ország egyesítésével fejeződött volna be.

Kim Sin Dzsot egy év után, szabadon engedték, dél-koreai állampolgárságot kapott, feleségül vett egy dél-koreai nőt, felvette a kereszténységet és protestáns lelkész lett. 2010-ben Li Mung Bak, dél-koreai elnök kinevezte emberi jogi tanácsadójának és ugyanebben az évben Pak Csong Hi lányával, Pak Gun Hje-vel is találkozott, aki a jelenlegi dél-koreai elnökasszonny. Annak ellenére, hogy Kim küldetése Pak apja meggyilkolása volt a találkozó baráti hangulatban telt.   

Az észak-koreai 124-es alakulat 1968-as akciója után Dél-Korea a védelmi képességeinek fejlesztésébe fogott, és létre is hozta saját, szabotázs akciókra specializálódott különleges alakulatát …

Folytatjuk!

Mielőtt meg akar házasodni, megkorbácsolják. Ha ez nem elég, és egy nőre ketten is pályáznak, a két megostorozott férfi egymásnak feszül, és puszta kézzel verekednek meg az ara kegyeiért. Te mit tennél meg szíved választottjáért?

Cs. Norbert

A szabály egyszerű: nincs félelem és fájdalom, nyilvánosan el kell viselni a korbácsolást, miközben csípőre tett kézzel, a kézben egy bottal kell táncolni az énekekre. Teljes közönyt kell mutatni a fájdalomra, és gúnyosan vissza kell mosolyogni a támadóra.

A több nyugat-afrikai országban is megtalálható fulani törzs tagjai akkor vetik alá magukat ennek a brutális szokásnak, ha két férfi ugyanazt a nőt szeretné feleségül venni. Puszta kézzel kell egymást ütlegelniük a megmérettetés során, majd aki képes elnyomni a fájdalom jeleit, az veheti feleségül a kiválasztott hölgyet. A procedúrát sharo-nak hívják.

A fulbék, más néven fulani emberek mintegy 30 afrikai országban találhatóak meg (pl. Kamerunban, Szenegálban, Burkina Fasóban, Nigériában, Guineában és Maliban is), számuk eléri a 45 milliót. Hivatalos nyelveik a hausza és az arab, de sok fulani beszél franciául, angolul. A fulani emberek többsége muzulmán, de néhányan az ősi hagyományokat és a folklórt részesítik előnyben. A széles körben szétszóródott fulani embereknek közös hiedelmeik, szokásaik, vallási gyakorlatuk, kultúrájuk és hagyományaik vannak kisebb eltérésekkel. Nagyrészük pásztori, vagy nomád életet él.

A legmélyebb, legvéresebb sebet támadják

A sharo hagyomány széles körben elterjedt a fulani emberek között, azonban nem mindenki számára kötelező, és egyes csoportok nem is ápolják ezt a szokást. A nemesi réteg tagjai például nem vehetnek részt a férfivá válás fesztiválján. A sharo, azaz a vőlegény megkorbácsolása, a házasság előtt hasonlóan fontos szerepet tölt be a fulani emberek életében, mint a koronázások, a sport és a különféle rítusok.

A nomád törzs tagjai büszke harcosok, akiket fegyelemre, bátorságra és kemény munkára nevelnek, így büszkén vállalják ezt a megmérettetést. A brutális korbácsolás alkalmával leginkább a hátat és a bordákat ért ütéseket kénytelenen eltűrni a vőlegények, hogy bizonyítsák bátorságukat és rátermettségüket a házasságra. A két rivális vőlegény egymásnak feszül és próbálják megnyitni az ellenfélen a legmélyebb és legvéresebb sebet.

Támogató család

A vőlegényt általában a rokonai kísérik el a szertatásra, a megmérettetés alkalmával ösztönzik és bátorítják őt. A vőlegény jelölt rendelkezik egy segéddel is, aki, ha a helyzet úgy kívánja, átvállal néhány ütést. A legtöbb nyilvános korbácsolást forgalmas helyen végzik, mint például egy piacon, a városházán, vagy valamilyen nyílt terepen.

Ha a vőlegény sikerrel vette ezt az embert próbáló akadályt a családja és a barátai ajándékokkal és gratulációkkal látják el. A kívülállók számára látvány eléggé ijesztő lehet, de a brutalitás ellenére ennek az események van egy fontos feladata, mégpedig kihirdeti, hogy vőlegény méltó a házasságra.

Halállal is végződhet

A fulani embereknek nomád életmódjukból adódóan bátorságra van szükségük, hogy meg tudják védeni a nyájat a tolvajoktól és a vadállatoktól. A sharo rituálé megmutatja, hogy az adott férfi képes arra, hogy vigyázzon az állataira, keményen dolgozzon és biztosítani tudja családja számára a szükséges javakat. Meg kell említeni, hogy ez alatt a brutális fesztivál alatt sokan az életüket vesztik, miközben bizonyítani próbálják bátorságukat. Az egy hétig tartó fesztiválon több törzs is tiszteletét teszi.

„Oroszország bűnözőket támogat, akik megölték a gyermekeinket.” Ezt Munira Subasic, a Srebrenicai Anyák Szövetségének elnöke mondta, miután Moszkva megvétózta azt az ENSZ BT határozatot, mely a srebrenicai mészárlást, a délszláv válság egyik legtragikusabb eseményét népirtásnak minősítette volna. A boszniai szerb csapatok 8372 muszlim férfit és fiút végeztek ki. A II. világháború után ez volt a legsúlyosabb tömeggyilkosság Európában.

- OF - 

Az orosz vétót megelőző 24 órában intenzív vita folyt az orosz, brit és amerikai képviselők között, hogy mindenki számára elfogadhatóvá tegyék a határozat szövegét, de hiába: a nyilatkozatot nem fogadták el.

Vitalij Churkin orosz nagykövet szerint az Egyesült Királyság által felvázolt szöveg „, konfrontatív, politikailag motivált és nem konstruktív” illetve igazságtalanul emeli ki a boszniai szerbeket, mint fő felelősöket a délszláv háborúkban elkövetett bűnökért.

A mészárlás

Az valóban vita tárgya, hogy a mészárlás történeti távlatból való elítélése mennyire szolgálja a háborús rendezést és megbékélést - vagy csupán régi sebeket tép fel - az viszont cáfolhatatlan jogi tény, hogy Srebrenicában népirtás történt

A ma Bosznia-Hercegovina északkeleti részén lévő Srebrenicát 1993 áprilisában nyilvánította  védett területnek az ENSZ. A szerblakta területek közé enklávészerűen beékelődött, akkor 36.000 fős bosnyák település már ekkor is szúrta a boszniai szerb vezetők (Radovan Karadzic és Ratko Mladic) szemét. Július 8-a, a népirtás 20. évfordulója: Ratko Mladic parancsának engedelmeskedő boszniai szerb erők több mint 8000 férfit és fiút mészároltak le.

Etnikai tisztogatás

Bár utólag könnyű okosnak lenni, de tekintve, hogy minden harcban álló fél az etnikai homogenizációra – tehát a magának követelt területen élő egyéb etnikumok felszámolására, „tiszta” nemzetiségi államok kialakítására – törekedett, talán nem meglepő, hogy a szerbek a srebrenicai bosnyákok esetében sem válogattak az eszközökben, hogy elhárítsák a bosnyák beékelődés okozta „problémát”.

A mészárlást megelőzően a boszniai szerb haderő fokozatosan, hónapról hónapra vette körbe az egyre kiszolgáltatottabb várost, majd 1995 júliusában az ENSZ Protection Force (UNPROFOR) misszió holland békefenntartói nem tudták megakadályozni, hogy a szerb irreguláris milíciák végrehajtsák a háború, egyben a II. világháború utáni európai történelem egyik legkegyetlenebb tömeggyilkosságát.

A civileket több százas csoportokban külterületekre vitték, ahol tömegsírokba lőtték őket, másokat kézigránátokkal, rakétavetőkkel öltek meg. Előfordult, hogy az etnikai tisztogatások közepette megafonos szerb katonák jelentek meg, és bemondták, hogy az elrejtőzött férfiak nyugodtan előjöhetnek, garantálják a biztonságukat. Amikor előjöttek, az embereket foglyul ejtették, megásatták velük a sírjukat, majd a gödrökbe lőtték őket.

Új sírokat ástak, hogy megússzák

A nők és a kisgyermekek elkülönítése után a férfiakat és fiúkat elszállították, majd szisztematikusan lemészárolták. A túlélők teljes hiánya miatt a történtek feltárása hosszadalmas és nehézkes, továbbá a felelősök is mindent megtettek azért, hogy tetteikre ne derüljön fény – még a tömegsírokat is kiásták, hogy új helyre temessék az elhantolt testeket (a sírok feltárása és az áldozatok újratemetése a mai napig folyik).

Egyetlen bűnük, hogy bosnyákok voltak

A tragédia azonban nagyon is valós, amiről ma is élő példaként tanúskodnak a hozzátartozók: a haláltól megkímélt anyák és feleségek. Ilyen Hatizda Mehmedovic egyáltalán nem kivételes története is: „a gyermekeimmel együtt 1995-ben engem is megöltek. Bár életben hagytak, de ez nem igazi élet. A gyerekeimnek csak az volt a bűnük, hogy bosnyák nevük volt… elvettek mindent, amim volt, a büszkeségemet kivéve” mondja a nő, aki ma a Srebrenicai Anyák Szövetségének tagja.

A Szövetség elnöke, Munira Subasic szerint az orosz vétó „ellehetetleníti a megbékélést és a társadalmi bizalom újjáépítését”, de nincs meglepve Moszkva döntésén „Oroszország bűnözőket támogat, akik megölték a gyermekeinket” mondta a döntést követően Szarajevóban.

Bár a Volt Jugoszlávia Büntető Törvényszék (ICTY) és a Nemzetközi Büntetőbíróság is népirtásnak ismerte el a srebrenicai eseményeket, az ENSZ 20. évfordulós döntése nemcsak elégtétel lehetett volna az áldozatoknak, de a háború utáni társadalmi és lelkiismereti helyreállítás fontos lépése is.

Golyózáporért most kőzápor

Július 11-én, az évforduló alkalmából szervezett megemlékezésen a hozzászólók és a résztvevők is szolidaritásukat fejezték ki, Aleksander Vucic szerb kormányfőt pedig kövekkel megdobálták, többek között ezért, mert a szerbek nem ismerik el népirtásként a mészárlást, másrészt Vucic 20 éve, nem sokkal a vérengzés után azt mondta: “ha meggyilkoltok egy szerbet, mi 100 muszlimot gyilkolunk meg”.

A hozzátartozók pedig folytatják, amit az elmúlt két évtizedben tettek: túlélnek és bizakodva várják, hogy halottaikat megtalálják, és méltó módon újratemethessék őket.

Izrael ENSZ iskolákra lőtt és számos ártatlan gyermeket ölt meg a Hamasszal vívott 2014-es konfliktus során – ezekhez hasonló háborús bűnök elkövetését bizonyító adatokat tartalmaz az a dokumentum, amit a Palesztin Hatóság 2015. június végén nyújtott be a hágai Nemzetközi Büntetőbíróságnak (ICC). ,,Palesztina az igazságot óhajtja keresni és nem a bosszút" – nyilatkozta Rijád al-Maliki, palesztin külügyminiszter.

- Fuferenda Tünde - 

Bár a dokumentumok nem nyilvánosak, annyi kiderült, hogy a dosszié az Izrael által 2014 nyarán elkövetett háborús bűnökről tartalmaz információt. Ezek között szó van olyan incidensekről, mint a gázai ENSZ iskolák ellen mért halálos csapások, amelyet Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár is elítélt. Ezekben a támadásokban 44 palesztin vesztette életét es 227-en megsebesültek. A célpontok között volt olyan lányiskola, melyet előzetes figyelmeztetés nélkül támadtak meg. Az esetek kivizsgálására az ENSZ egy vizsgálóbizottságot állított fel, amely azonban azt is megállapította, hogy a Hamasz az üres iskolákat fegyverraktárnak használta.

Drámaian nőtt a gyermekhalálozások száma

Az ENSZ június 8-án publikálta a gyermekjogokat súlyosan sértő államok és fegyveres csoportok „szégyenlistáját”. Izrael annak ellenére nem szerepel a jelentésben, hogy az általa a Gázai övezet ellen indított hadművelet során több mint 500 gyermek vesztette életét. A Human Right Watch nemzetközi jogvédő szervezet erre hivatkozva gyakorol nyomást Ban Ki Mun ENSZ főtitkárra, hogy Izrael kerüljön fel a listára– írta az AlJazeera. A szégyenlista 51 csoportot tartalmaz, akik között megtalálható a Boko Haram, az Iszlám állam (IS), illetve különböző közel-keleti és afrikai fegyveres csoportok.

Ban Ki Mun figyelmeztetett, hogy 2014-hez képest „drámaian növekedett” a gyermekek halálozási aránya Izraelben és a Palesztin területeken.

A fiatalkorúak az izraeli börtönökben is testi fenyítésnek vannak kitéve, akiket az izraeli hatóságok tárgyalás nélkül akár hat hónapra is börtönbe zárhatnak. Összességében több mint 7000palesztin tartózkodik 17 izraeli börtönben, vagy úgynevezett kihallgató központokban, a legtöbbjük ellen nincs hivatalos vád, és hivatalos eljárás sem folyik ellenük.

„Palesztina" eltűnik

A dokumentumban vázolt háborús jogsértéseknél szó esik a jelenleg is zajló izraeli telepes programról. Izrael az 1967-es arab szomszédaival folytatott hat napos háború után kezdett aktív építkezésbe az általa megszállt területeken.

A telepek fenntartása igen költséges, hiszen garantálni kell azok fegyveres védelmét, valamint az infrastruktúra kiépítése is problémás az elszórtan elhelyezkedő telepek között. Az 1970-es években létrejövő szélsőséges cionista csoportok egyre hangosabban kiáltották a ,,bibliai területek" fontosságát, és azt vallották, hogy minden áron meg kell tartani az elfoglalt területeket. A Likud párt 1977-es győzelme után Ariel Sharon kijelentette, hogy 2000-re a telepesek száma kétmillió körül lesz.

Mára Ciszjordánia több mint 40 %-át tartják ellenőrzés alatt a telepesek a hozzátartozó infrastruktúrával együtt, amelyek nagy részben illegális települések. Ma minden 8,1 izraeli állampolgárból 1,6 palesztin nemzetiségű, míg Ciszjordániában a 2,3 milliónyi népességből 500 ezer fő zsidó. Ebben az 500 ezer főnyi zsidóságban benne van az a 192 ezer fő is, akik a Ciszjordániában található telepeken élnek.

Izraelnek nincs kötelezettsége

A fent megnevezett háborús bűnökről szóló dokumentumokat egy 45 fős bizottság készítette elő, amelyet Mahmúd Abbász, palesztin elnök jelölt ki a feladatra. Palesztina célja, hogy bebizonyítsák az elkövetett jogsértéseket, és megvédjék a palesztinokat – mondta Musztafa Barghouthi, az egyik bizottsági tag.

Izraelnek ez esetben el kell döntenie, hogy együttműködik-e Palesztinával és a nemzetközi bírósággal vagy teljesen elzárkózik a tárgyalástól. A zsidó ország nem tagja a Nemzetközi Büntetőbíróságnak, így a joghatóságát sem ismeri el. Palesztina is csak az idei évben csatlakozott a szervezethez.

Elhúzódó döntés

Izrael tagadja a háborús bűnök elkövetését, és a Gázai-övezetet uraló Hamaszt okolja, amiért az a tavalyi konfliktus során szándékosan a népes izraeli központokat célozta. Az izraeli külügyminisztérium szóvivője elmondta, hogy a palesztin fél ,,manipulálni és politikai tartalommal akarja megtölteni a Nemzetközi Büntetőbíróság jogi mechanizmusait". Az USA is ,,kontraproduktívnak” nevezte a kezdeményezést.

Az ügyben nem mostanában lesz ítélet, ugyanis elképzelhető, hogy a jogi folyamat akár öt vagy tíz évig is elhúzódhat. A palesztin fél pedig kész további bizonyítékokat gyűjteni és azt átnyújtani a Nemzetközi Büntetőbíróságnak.

A 2014 nyarán a Hamasz és Izrael között lezajlott 50 napos konfliktus során több mint 2100 palesztin vesztette életét, többségük civil. Izraeli oldalon 67 katona és 6 civil halt meg. A háború közvetlen előzménye volt, hogy arab szélsőségesek elraboltak és megöltek három izraeli tinédzsert, amelyre válaszul zsidók egy csoportja meggyilkolt egy palesztin fiatalt. A Hamasz ekkor kezdett rakétatámadásba Izrael ellen, amelyre zsidó állam pedig légi- és szárazföldi hadműveletekkel válaszolt. 

Kazettás bombák földjén 

- T. Németh Andrea -

Míg Európában hajlamosak elkényelmesíteni minket az olyan hétköznapi "luxuscikkek", mint az ivóvíz, áram és fűtés, addig Laoszban még a szabad mozgást is gátolja egy olyan háború, amelyben az ország közvetlenül részt sem vett: évente közel 300 ember hal meg még ma is azoktól a vietnami háborúban fel nem robbant bombáktól, amelyeket az amerikaiak 1964 és 1973 között dobtak az ország területére.

Laoszban a legmagasabb az egy főre eső bombák száma

Az 1957-75-ig évig tartó vietnami háborúban közel egymillió vietnami és 58 253 amerikai katona vesztette életét, sebesült meg vagy tűnt el a harcok során. 1969. március 18-án Richard Nixon amerikai elnök – a Kongresszus és a közvélemény tudta nélkül – elrendelte Kambodzsa és Laosz bombázását, amelynek célja az északi határmenti bázisok elpusztítása, az utánpótlás elvágása volt. Az Operation Menu elnevezésű hadművelet során 1970 májusáig, vagyis 14 hónapig támadták intenzíven az indokínai államot, de az amerikaiak tulajdonképpen 1964 és 1973 között is folyamatosan bombázták Laoszt. Bár a számadatok között vannak eltérések, Mike Boddington brit ENSZ tanácsadó szerint összesen 260-280 millió bombát dobtak le csak Laoszra fenti időszakban, vagyis átlagosan minden 8. percben egyet, 9 éven át  – amelyek közül 80 millió a mai napig nem robbant fel.

Különösen nagy gondot okoznak az úgynevezett kazettás, vagy más néven fürtös bombák, amelyek a levegőben kinyílva több száz "kis bombát" terítenek szét nagy területen.  Ezek kb. 30 százaléka a becsapódás után sem robban fel, hanem aknaként működik tovább, így még évekkel később is nagy veszélyt jelent a civil lakosságra, főleg az óvatlan gyerekekre.

Ötvenezer áldozat

Khammuan tartomány Laosz középső részén fekszik. Itt él egy kis faluban, Sop'ore-ban Ta úr, akit 13 évvel ezelőtt csonkított meg egy fürtös bomba. Éppen a gyerekeivel keresett élelmet a közeli erdőben, amikor váratlanul egy aknára lépett, a robbanás pedig leszakította mindkét karját, és fél szemére megvakult. "Nem tudok magamról gondoskodni." – mondja – "Úgy tudok csak enni, mint egy kutya. A feleségemnek kell etetni és gondozni, ahogy a gyerekeinkre is neki kell vigyáznia, egyedül."

Ta úr több tízezer laoszi sorsában osztozik, akik a háború vége óta estek áldozatul a fel nem robbant amerikai bombáknak. Egy 2009-es laoszi kormányfelmérés szerint a háború befejezése, vagyis 1973 óta harmincezer embert öltek vagy csonkítottak meg az aknák, 1964 óta viszont ötvenezret, akiknek hatvan százaléka  meghalt, negyven százaléka pedig megnyomorodott vagy megvakult.

Ám jelentős aránytalanság mutatkozik az egykori háborús erőfeszítések, valamint a lehetséges megoldás anyagi ráfordítása között: míg az amerikai hadseregnek 13,3 millió dollárba (a 9 év alatt összesen 44 milliárd dollárba) került a titkos laoszi invázió, addig a még mindig aktív robbanófejek eltakarítására mindössze 2-2,5 millió dolláros kvótával számolhatunk évente. Ha ez a tendencia folytatódik, akkor még 100 évre lesz szükség ahhoz, hogy Laosz a mai napig lesben álló bombáktól teljesen megtisztulhasson.

Mára külön szakma a bombák eltávolítása

A háború "hagyatéka" a mai napig sokakat, szinte kizárólag civileket érint.

A bombák hatástalanításával többek között olyan civil szervezetek foglalkoznak, melyek faluról falura járnak, hogy az iskolákban bábelőadás keretében felvilágosítást tartsanak, és felhívják a lakosság figyelmét a rájuk leselkedő veszélyekre.

Az aknakeresés pedig külön szakmává nőtte ki magát Laoszban. A foglalkoztatottak száma igen magas ebben a munkakörben, és kiugró a nők aránya is bizonyos régiókban, például a Xieng Khouang tartományban, ahol 40%-os a női munkaerő. A munka veszélyességére való tekintettel – az ott sok pénznek számító – 250 dolláros havibért kapnak, amiből biztosítani tudják családjuk számára a megélhetést. 

A nagymértékű női jelenlét nem csak a kiemelkedő fizetéssel, hanem érzelmi okokkal is magyarázható. Hiába tanulja meg egy átlagos laoszi gyermek már egész kiskorában, miféle veszélyek leselkednek rá, amint kilép az utcára, a háború vége óta áldozatul esettek nagy arányban, vagyis körülbelül 40%-ban kiskorúak voltak, mivel a dobozos üdítő méretű bombákat általában labdának vagy játéknak nézik.

Ironikus módon az oly sok szenvedést okozó bombákat a laosziak megtanulták egyúttal hasznosítani is: a fém héjból szerszámokat, evőeszközöket készítenek, házak lábazataként alkalmazzák őket, vagy növényeket termesztenek bennük.

Hiába a tiltás, még mindig bevetik a kazettás bombákat

2008. május 30-án 107 ország fogadta el Dublinban a fürtös bombák betiltását célzó nemzetközi egyezményt, mely 2010. augusztus 1-én lépett hatályba. Az szerződés aláírói vállalták, hogy készleten levő bombáikat hatástalanítják, a gyártásukat, tárolásukat és fejlesztésüket beszüntetik.

A megállapodást nem írta alá a kazettás bombákból feltehetően legtöbbet gyártó Egyesült Államok, Oroszország és Kína, valamint Izrael, sőt, a Human Rights Watch nevű nemzetközi jogvédelmi szervezet szerint a legutóbbi konfliktusok során kazettás bombákat is bevető Ukrajna és Szíria sem.

A kazettás bombák használatának visszaszorítása tehát csak részlegesen megoldott probléma, és hiába Laosz elrettentő példája, a jövőben is számolni kell ennek a súlyos a harcászati eszköznek a további bevetésével, illetve utólagos pusztításaival.

Háttér

Laosz sokáig francia gyarmat volt, amely ütközőállamként funkcionált a brit és francia érdekszférák között. A második világháborúban elfoglalták a japánok, majd 1949-ben, francia (majd amerikai) jelenlét mellett kikiáltották az ország függetlenségét. A második indokínai háború során Laosz - valamint Kambodzsa - belesodródott a vietnami háborúba, és bár közvetlenül nem vett részt a konfliktusban, az ENSZ adatai szerint Laoszra több bombát dobtak, mint Németországra és Japánra a második világháború alatt, így egy főre számítva a világ legtöbbet bombázott országának számít szerte a világon.