Észak-Korea: az “osztálynélküli” társadalom

Észak-Koreában divatos táskát hordó, mobiltelefonos lányok fogyasztják italaikat a plázák kávézóiban, ahol a felszolgálók iPadek segítségével veszik fel a rendeléseket. Eközben tízezrek halnak meg alultápláltság következtében, és előfordult már, hogy valaki a kannibalizmusba menekült az éhség elől. A mintegy 25 millió fős Észak-Koreában 1,4 millió ember rendelkezik mobiltelefonnal, az internet kevesekhez jut el, a laptop luxuscikknek számít.

-kb-

Svájci csokoládé, Doritos, német kolbász, Coca-Cola, Chanel parfümök és olasz borok. Ezek, és más egyéb luxuscikkek is megtalálhatóak Phenjan belvárosának üzletközpontjaiban, ahova ennek az „osztálynélküli” társadalomnak a tehetősebb tagjai járnak vásárolni.

Ezer darab új kínai import taxi cirkál Phenjan utcáin az elöregedett, és rosszul fenntartott buszok és villamosok között. Az elmúlt két év során bekövetkező jelentős átalakulás eredményeként, a katonai barakkokat és a Teadong folyó partján lévő elnyűtt kunyhókat hullámvasutak, játszóterek, illetve tenisz és baseball pályák váltották fel.

"Az állam gondviselő szeretete”

Az állami televízió szerint a parkokat, illetve játszótereket „az emberek örömére, illetve szórakoztatására hozták létre”. Ennek az örömnek azonban ára van. A parkba való belépésért, és a játszótér használatáért egyaránt fizetni kell. A görkorcsolya bérlése 2 000 Won (3300 ft), míg egy óra a baseball pályán 4 000 Won (6800 ft)-ba kerül.

Hivatalos statisztikák nem állnak rendelkezésre, de az állami szférában dolgozók havi bére átlagosan 2000 és 4000 Won között mozog. Az állam támogatja az étkeztetést és a lakhatást, de az észak koreaiak többsége a nem hivatalos privát szektorból próbál kiegészítő keresetre szert tenni.

Phenjan átalakulásának egyik fő jelképe, a fővárosban található Changjon utca, annak összes felhőkarcolójával, új éttermeivel és bevásárló központjával együtt. Mindez Észak-Korea vezetőjének Kim Dzsong-Un “gondviselő szeretetének” bizonyítéka.

Akiknek nem jut a gondviselésből

Minél messzebbre kerülünk a fővárostól, annál szembetűnőbb különbségeket lehet felfedezni a terjeszkedő középosztály és a szegényebb rétegek között. Vidéken, az áramkimaradás mindennapos, a központi fűtés luxusnak számít. Télen és kora tavasszal az emberek nagykabátban ülnek otthonaikban, ahol a meleg víz is ritka árucikk. Kétórányira a fővárostól, Unchon megyében a rozsdás biciklijükön ülő emberek szinte mindegyike barna, vagy kék öltözéket visel. Külföldiekkel nem szabad érintkezniük, még a szemkontaktus is tilos. A szűk utcák sarkain, idős emberek kalapáccsal javítják a cipőket, miközben mezítlábas gyerekek egy szál pólóban, dideregve futkároznak a késő őszi, csípős reggelen.

Az egészségügyi szolgáltatás ingyenes, de a kórházak rendkívül gyéren felszereltek. Nampo városában maroknyi beteg vár sorára a hideg folyosón. A vizsgáló szobák kihaltak, a kórháznak nincs elég antibiotikuma és érzéstelenítője. A műanyag ampullák, eldobható fecskendők, tűk és transzfúziós szettek mind sterilizációra várnak, hogy újra hasznosítsák őket.

ENSZ jelentések szerint, az öt évesnél fiatalabb gyermekek kétharmada nem jut elegendő élelemhez, többségük vérszegénységben szenved. A nemzőképes nők negyede pedig alultáplált. A nemzetközi segélyszervezetek kétségbeesetten próbálják megtalálni azokat a forrásokat, melyekkel segíthetik az ártatlan szenvedőket.

Tízezrek halnak meg az alultápláltság következtében. Hwanghae tartományban az éhezés kannibalizmusba torkollott. 2013 májusában végezték ki azt a férfit, aki megölte két gyermekét, és megpróbálta elfogyasztani őket. “Amíg a felesége üzleti úton volt, megölte legidősebb lányát, de mivel a fia látta az esetet, kénytelen volt őt is eltenni láb alól. Mikor az asszony megérkezett, a férj feltálalta az ételt…” Az asszony, gyermekeinek megmaradt végtagjait végül a ház ereszébe rejtve talált meg.

Szankciók és növekedés

A „pária-állam” elleni szankciók és a gazdasági elszigetelés célja, hogy akadályozzák Észak-Korea nukleáris programjának előrehaladását, illetve, hogy beszüntessék a luxuscikkek bevitelét az országba. Andrei Lankov, a dél-koreai Kookmin egyetem professzora szerint ugyanakkor a „szankciók semmilyen értelemben nem működnek. Az észak-koreai kormánynak olyan problémákkal kell szembe néznie, amiket könnyedén tud kezelni, míg a népesség zöme, akik nagyon szegények, már úgy is megszokták a nélkülözést. De ha nem így volna, a népnek akkor sem lenne esélye egy kormányellenes lázadásra. Ráadásul a szankciók ideje alatt, az észak-koreai gazdaság, ha mérsékelten is, de figyelemre méltó ütemben növekedett, míg a nukleáris program nem lassult.”

A dél-koreai központi bank jelentése szerint, északi szomszédjának gazdasági növekedése 2012-ben az éves 0,8%-hoz képest 1,3% volt, míg a Hyundai Kutatóintzet vizsgálatában arra jutott, hogy Észak-Koreában a fejenkénti GDP 4,8 %-kal növekedett 2013-ban.

A nemzetközi humanitárius csoportok képviselői másként látják. “Jelenleg egy nemzetközi szervezet sem küldhet pénzt egyik koreai bankba sem. Hiába tervezünk, a szankciók eredményeként befagyasztásra került tranzakciók nem teszik lehetővé, hogy folytathassuk tevékenységünket” – mondja Katja Richter egy német segélyszervezet igazgatója. „A Phenjan vonzáskörzetén kívül élők, akik nincsenek közvetlen kapcsolatban a kormánnyal, alig juthatnak luxuscikkekhez. A nemzetközi szervezetek mozgásképtelenségéből adódó károkat, ezek az átlag polgárok szenvedik meg.”

Eközben Phenjanban, januárban az észak-koreai kormány ünnepi körülmények között adott engedélyt a legújabb kínai beruházás megkezdésére, egy hatalmas bevásárló központ megépítésére, ami hamarosan megnyitja kapuit az érdeklődők előtt.