-kb-

A hidegháborútól kezdve Kenya alapvetően arra törekedett, hogy betartsa a demokratikus játékszabályokat, szomszédai között mindig közvetítő szerepet vállalt az előforduló konfliktusok békés rendezése érdekében, a terrorizmus elleni harcban pedig az USA egyik kulcspartnerévé vált. Ezért sokáig a „demokrácia szigetének” számított a szub-szaharai Afrikában. Stratégiai jelentősége azonban úgy látszik, nem változtat azon a szembetűnő tényen, hogy a negyvenmilliós lakosság több mint fele nyomornegyedekben él. Az egyik ilyen telep, a főváros központjától nem messze található Kibera.

Kibera a világ egyik legsűrűbben lakott helye (kétezer ember zsúfolódik másfél kilométeren) és Afrika egyik legnagyobb nyomornegyede. A lakosság arányát nehéz megbecsülni, különböző források fél- és egy millió fő közé teszik az itt élők számát. A munkanélküliségi ráta nagyon magas, általában a hajvágás, cipőtisztítás, javítás és kiskereskedelem a jellemző foglalkozások a nyomornegyedben. Az itt élők többsége kevesebb, mint napi egy dollárból él. Az egy légterű, kis lakóházak sárból, azok teteje hullámlemezből készül. Az érintett terület mintegy 20%-nak jut áram, az ENSZ jelenleg is az említett arány növelésén fáradozik. A tiszta víz elérése szinte lehetetlen, jellemzően a fővárosból, Nairobiból jön az ellátás.

A prostitúció után a második legjobban fizető munka az emberi ürülék takarítása és összegyűjtése. A lakóházakban jellemzően nincsenek mosdók, a köztereken egy nyilvános illemhelyre körülbelül ezer ember jut. A helyi vendéglátó ipari egységekben és az utcán felhalmozódott fölösleg összegyűjtése – technikai felszereltség hiányában – puszta kézzel és vödrökkel történik. Mindezt, a munka végeztével egy közeli folyóba öntik, ahol napközben az emberek mosnak és fürdenek. Így válik a hely a tífusz és a kolera melegágyává.

A fentieken kívül a legnagyobb problémát az egészségügyi hálózat teljes hiánya jelenti. Ez nagy részben a kenyai kormány hibája, aki egyszerűen nem akar tudomást venni a kiberai nyomornegyed létezéséről. Így, jobb híján önjelölt doktorokra vannak utalva az itt élők, akiknek nincsen hivatalos papírjuk arról, hogy bárkit is egészségügyi ellátásban részesíthetnek.

A fiatalok – egyéb levezető tevékenység hiányában – az ún. csanga nevű alkoholos italba, olcsó drogokba és a ragasztó szipózásába menekülnek. A csanga egy fél illegális főzet melynek alkohol tartalma 50% és metanolt is magas arányban tartalmaz. (A metanol a legegyszerűbb telített alkohol, májkárósító és sejtméreg). 

Ezek után nem meglepő, hogy a halálozási arány nagyon magas a gyerekek és a felnőttek körében egyaránt. Kibera lakosságának 20%-a HIV fertőzött. Az ő körükben nagyon sok a gyermeküket egyedül nevelő anya, akiket a legtöbbször azért hagynak el, mert kiderül róluk a betegség.  A sors fintora, hogy ez akkor is így van, ha a nőt maga a férj fertőzi meg. Az egyedül maradt nők helyzete aztán tovább romlik, hiszen az európai szokásoktól eltérően Afrikában nem jellemző, hogy a férfi más gyerekét nevelje föl.

Egy ENSZ jelentés szerint a világon közel egy milliárd ember él nyomornegyedekben, és ez a szám 2030-ig akár meg is duplázódhat. Mára tendenciává vált, hogy a szegények és alultápláltak aránya növekszik a városokban is. Ez azt jelenti, hogy egyre nagyobb az esélye annak, hogy az elkövetkezendő évtizedekben az érintett országokban minden városra jut majd egy nyomornegyed. Jellemzően a szakképzetlen munkaerő kerül különböző mélyszegénységbe és/vagy a globalizáció, illetve kapitalizmus vesztesei, akik egyenlőtlenül részesülnek az újraelosztásban.

Ebben a helyzetben nem elég az infrastrukturális fejlesztés, új házak és utak építésével nem oldódik meg a probléma. A foglalkoztatás növelése, a bevételek méltányos újra elosztása, az egészségügyi ellátás és oktatás, illetve a különböző alapszolgáltatások elérhetővé tétele elsődleges cél a szegénység és nyomornegyedek felszámolására. Ugyanakkor a fizetések növelése, a munkahelyteremtés mind olyan tényezők, melyeknek feltétele az erős nemzetgazdaság – ami pedig a globális piacgazdaság szeszélyeinek van kitéve.

Egy nyomornegyed a legtisztább tükre túlnépesedett és „túlterjeszkedett” világunknak, ahol kézzel foghatóak a különböző környezeti, szociális és gazdasági problémák. A kilátástalannak tűnő helyzet ellenére azonban a nyomornegyedek lakói, a kormányok és nemzetközi szervezetek összehangolt és hatékony munkájának segítségével jelentős eredményeket lehetne elérni. A kérdés az, hogy az említett „hármas” mikor tud fellépni egységesen, a közösség – és nem a saját – érdekeit előtérbe helyezve?

Elektronikus hadviselésről (Electronic Warfair - EW) beszélünk, amikor a rádiótechnikát, az elektronikát és a rejtjelezést (kriptográfiát) használják a háború eszközeként.

-kb-

Aki érdeklődik a külpolitika, illetve azon belül a közel-keleti események iránt, annak bizonyára ismerősek a 2006-ban Izrael és Hezbollah között lezajlott harmincnégy napos háború körülményei. Ezért ebben a posztban nem az események időrendbeli bemutatása a cél, hanem kimondottan egy aspektusra, nevezetesen az elektronikus hadviselésre helyeztük a hangsúlyt. Azért akarunk ezzel is foglalkozni egy kicsit, mert az arab-izraeli szemben állásról szóló cikkek többsége leginkább a katonai/diplomáciai dimenzióra koncentrál, ezért egy picit hiánypótlásnak is szánjuk ezt a rövid összefoglalást. A központi kérdés tehát, hogy milyen infokommunikációs-technológiai eszközöket vetettek be egymás ellen a harcoló felek?

A Hezbollah és Izrael közti összecsapás szikrája az volt, amikor 2006. július 12-én a libanoni síita csoport tagjai elraboltak két zsidó katonát, nyolcat pedig halálosan megsebesítettek. A határátlépés után a szervezet harcosai néhány határ menti izraeli falut is célba vettek.  Ezután az Izraeli Védelmi Erők támadást indítottak északi szomszédjuk ellen.

Hasszan Naszrallah, a Hezbollah főtitkára magabiztosnak tűnt a háború kimenetelét illetően, legközelebbi tanácsadója hűvös optimizmussal állította, hogy egy-két napon belül minden csendes lesz. Az események rácáfoltak az elhamarkodott kijelentésre: a háború harmincnégy napja alatt 1187 ember vesztette életét és 4092 fő sebesült meg libanoni oldalon. Ezen felül közel egymillió ember kényszerült otthona elhagyására. Az Egyesült Nemzetek Gyermekalapja szerint a menekültek 45 százaléka gyerek. Izraeli részről 43 polgári és 117 katonai áldozatot követelt a konfliktus. 33-an súlyosan, 68-an pedig könnyebben sérültek meg a rakétatámadások következtében. A harcok idején összesen 3970 rakéta csapódott be izraeli területre. A lakóhelyükről távozni kényszerülők számát 300 000 főre becsülik. Az, hogy Izrael mennyiben tekinthető nyertesnek, vagy vesztesnek a háborúban, egy másik poszt témája. A rövid felvezetés után áttérnék az elektronikus hadviselés szerepére.

Az 1967-es hat napos háborúig nem voltak komolyan terítéken az elektronikus hadviselés eszközei az arab-izraeli konfliktus modernkori történetében. Az áttörést az 1973-as, Jóm Kippúri háború hozta, ami után szoros együttműködés alakult ki a témában érdekelt izraeli és amerikai vállalatok között - ami nagy előrelépést jelentett Izrael EW rendszerének fejlesztésében. (Mára Izrael a legnagyobb fejlesztővé vált.)

Az 1982-es, ötödik arab-izraeli háború kezdetére már jelentős változások történtek. Elsődleges célként az arab légvédelmi rendszer hatékonyságának csökkentését tűzték ki. Ez jelentősen hozzájárult a légi uralom megszerzéséhez és az izraeli páncélos csapatok manőverező képességének javításához. Ezért 1973 óta az izraeli katonai vezetés nagy gondot fordított az arab légvédelmi rendszerek elektronikai elemeinek felderítésére, zavarására, majd a megsemmisítésükre alkalmas technika kifejlesztésére. Ennek jegyében pilóta nélküli repülőgépeket is kifejlesztettek: elektronikus felderítő repülőket szereztek be az Egyesült Államokból a légi célok földi elektronikai berendezések felderítésére. A vadászbombázókat részben lokátor elleni, felderítő fedélzeti rakétákkal, részben ezek elpusztítására alkalmas különleges bombákkal és levegő-föld rakétákkal szerelték föl.  A végső cél egy olyan struktúra létrehozása volt, ami egy nagyobb háború kezdeti szakaszában képes hatástalanítani az ellenség kommunikációs rendszerét.

Mire a 2006-os konfliktus megkezdődött, az izraeli hírszerzés szakértőinek meggyőződésük volt, hogy a Dél-Libanonban, Izrael által kiépített „elektronikus takaró” olyan hatékony, hogy képes megbénítani a Hezbollah teljes katonai és kommunikációs rendszerét, beleértve a mobil hálózatot is. Sőt, a tábornoki kar úgy hitte, hogy Hasszan Naszrallah kommunikációs összeköttetéseit is sikerült elvágni a belső területen fekvő bejrúti bunker és a parancsnoki helyek, valamint a Damaszkusszal és Teheránnal való stratégiai pontok között.

A magabiztos hozzáállás ellenére már a háború első napjaiban csalódniuk kellett. Július 14-én két iráni rakétát lőttek ki a Hezbollah Bejrúttól nem messze lévő parti bázisáról. Az egyik rakéta egy izraeli kísérő naszádba csapódott, a legénység tagjai közül négyen életüket vesztették. Későbbi vizsgálatok kimutatták, hogy a hiba a hajó védelmi rendszerében volt, ami a radar segítségével megmutatta a rakéta pontos helyét, de későn reagált a kilövésre. Hasszan Naszrallah ekkor teátrális körülmények között hívta a tengeren lévő roncshoz a környéken lévő libanoniakat, hogy demonstrálja szervezetének elrettentő erejét. Ez lehetett az első arra utaló jel, hogy Izrael alul értékelte az ellenség képességeit.

Értelemszerűen a Hezbollah is készült az elektronikus hadviselésre. Irán jóvoltából olyan rendszerekhez jutottak, amik képesek voltak megzavarni Izrael kifinomult EW hálózatát. Augusztus 9-én a háború végéhez közeledve, a Hezbollah kommunikációs rendszere még 500 méterre az izraeli határtól is működött.

David Eshel, izraeli veterán szerint Izrael alulértékelte az irániak hozzáértését és elkövetett egy taktikai hibát is: mivel a tartalékosok mobil telefonjait nem kobozták el a bevetés előtti napokban, a Hezbollah emberei a megfelelő eszközök segítségével képesek voltak lehallgatni a telefonbeszélgetéseket. Meggyőző harctéri teljesítményük részben ennek is köszönhető. Július 25-én Gal Hirsch dandár tábornok – aki a határ menti régiókban bevetett reguláris IDF osztagot vezette – elmondta a sajtónak, hogy csapatai iráni gyártmányú lehallgató készülékekkel, számítógépekkel, modern kommunikációs eszközökkel, az izraeli stratégiai célpontokról készült részletes harcászati térképekkel, valamint izraeli telefonszámok listájával teli szobákra bukkantak.

A Litani folyótól délre egy Hezbolah erődítménynél zajlott heves összecsapást követően három iráni hírszerző tiszt holttestét találták meg.  A helyszínen olyan dokumentumokra és eszközökre bukkantak, amelyekből kiderült, hogy az illetők kifinomult ELINT (Electronic Intelligence: rádiótechnikai felderítés) eszközöket és EW zavaró rendszereket működtettek, amelyek az IDF radar és taktikai kommunikációját is bénították. 

Izraeli források szerint a kifinomult kommunikációs rendszerének köszönhetően az IDF is kiemelkedő sikereket ért el az elektronikus hadviselés terén. Greg Myre, egy cikkében rávilágít, hogy a Moszad és a légi hírszerzés sikeresen azonosította a Hezbollah által – gyakran polgári házakba – telepített rakétáinak helyét. Egy másik forrásból azonban az derül ki, hogy a Hezbollah nem telepítette rakétáit lakóházakba, és az ellenálló civileket nem kényszerítette senki arra, hogy fegyvert fogjanak. „Azért harcoltak, hogy megvédjék falvaikat, és készek voltak meghalni is, ha kellett” – nyilatkozta egy Hezbollah harcos.

David Eshel szerint a hírszerzés (ebbe a beépített emberi források is beletartoztak) annyira pontosnak bizonyult, hogy a pilótáknak adott – a meghatározott célpontokat tartalmazó – térképeken még a rakétáknak helyet adó szobák is szerepelnek. Ennek köszönhetően a Hezbollah rakétaarzenáljának több mint a fele 36 órán belül megsemmisült. Egy másik forrásból azonban - az előbb említetteknek ellentmondva – az derül ki, hogy az első három napban a Hezbollah állásainak csupán 7%-át sikerült megsemmisíteni, hiszen a fegyvereket és a muníciót izraeli szem előtt rejtett bunkerekben tárolták. A forrás arra is rávilágít, hogy a síita szervezet felső vezetése ellen indított támadások hatástalannak bizonyultak. Ebből következően valószínűsíthető, hogy a polgári célpontok ellen elkövetett támadásoknak oka az izraeli felső vezetés tehetetlenségéből fakadó dühben keresendő. Azt, hogy a Hezbollah nem használt emberi pajzsokat a háború során az is igazolja, hogy a szervezet igen nagy munkát fektetett abba, hogy a földalatti alagút és bunker hálózatot kiépítse lakott területen kívül. Ezeknek az objektumoknak a létezéséről Izrael nem tudhatott, hiszen a háború utolsó napjaiban is százával repültek a Katyusák a két ország határán keresztül. Természetesen a fenti kérdés heves viták tárgyát képezi mindkét oldalról, innen messziről nem gondoljuk, hogy lehet egyértelmű állást foglalni elfogultság nélkül.

Az Izraeli Légierő a feltételezett 21 nagy hatótávolságú (Zelzal 3) rakétából valószínűleg 18-at elpusztított. Teherán libanoni irányító bázisa is a tűz martalékává vált. A légi hadjárat harmadik estéjére bevetésre kerültek a BPLI (olyan rendszer, ami az ellenséges rakétákat a gyorsuló fázisban képes semlegesíteni) eszközök is.

A fentiekből okulva 2008/2009-ben, a Gázában folytatott „Öntött Ólom” hadművelet során az izraeli hadvezetés levonta a 2006-os események konzekvenciáit és azok alapján a következő újítások mondhatók el. A hadsereget közvetlenül a frontról és nem a képernyők mögül, a hadiszállásról irányították. A felső vezetésnek nem voltak illúziói afelől, hogy egy háborút meg lehet nyerni csak a levegőből. Ezen felül jól kidolgozott tervet készítettek, melynek megvalósítására egy év előkészület állt rendelkezésre. A vezérkari főnök pedig nem verte nagydobra céljait, a sajtót távol tartották a fronttól és a katonáktól elkobozták mobil telefonjaikat. Mindez a megfontoltság és összeszedettség 2006-ban nem volt elmondható. Egy nyugalmazott légierő parancsnok a következőket mondta a gázai konfliktust illetően: „Amit most látunk, az egy nagyszerű lecke azt illetően, hogy mit csináltunk rosszul 2006-ban. Libanonban megtanultuk, hogy ha meg akarjuk állítani ezeket a rakétákat, akkor a szárazföldi erők segítségével át kell venni az ellenőrzést a kérdéses terület fölött…”

-kb-

Szinte reménytelen a mentális rendellenességekkel küzdő emberek helyzete a nyugat-afrikai Sierra Leonéban. Egy 2011-es felmérés szerint, a konfliktusokkal terhelt országban az emberek 94%-a küzd valamilyen pszichológiai-szellemi problémával és a megkérdezettek 28%-ának vannak öngyilkos hajlamai. Ez a magas arány leginkább azzal magyarázható, hogy Sierra Leonéban zajlott le a világ egyik legvéresebb és legbrutálisabb polgárháborúja. A lázadók úgy toborozták a gyakran 9-10 éves gyerekkatonákat, hogy családjukat lemészárolták, elszakították őket gyökereiktől és különböző narkotikumokra szoktatták őket. A támadások során az áldozatokat nem egyszerűen meggyilkolták, hanem megerőszakolták, megcsonkították, de volt példa rituális kannibalizmusra is.

Az ENSZ szerint Sierra Leonéban van a világon a legnagyobb halálozási arány és a második legmagasabb a csecsemőhalandósági ráta (1000-ből 195 gyerek hal meg egy éves kora előtt). A születéskor várható élettartam 55 év (ez a szám a polgárháború idején 34 év volt). A malária, vérmétely fertőzés (schistosomiasis), merevgörcs, véres hasmenés, kanyaró és paralízis szintén elterjedt néhány területen. A tiszta víz és a rendes egészségügyi ellátás, főleg vidéken, erősen limitált. A központilag szervezett egészségügyi szolgáltatás a lakosság mintegy 35%-a számára elérhető.

A kormány ugyanakkor az éves költségvetés mindössze 1%-át fordítja egészséggondozásra. Hiába ért véget több mint 10 éve a polgárháború, a különböző nemzetközi segélyszervezetek erőfeszítéseinek ellenére az egész országban csupán egy felszerelt elmeintézet található, egy orvossal és két nővérrel(!)

Ezért a nyugati értelemben vett szakszerű orvosi ellátás helyett sokszor az egyedüli perspektívát a természetes orvoslás jelenti. Sok természetgyógyász és spiritiszta csap fel csontspecialistának, herbalistának, és próbálja az „egészségügyi vákuumot” kitölteni. Ez a fajta gyógyítási módszer termékeny táptalajra talál egy olyan országban, ahol a lakosság közel fele az animista vallást gyakorolja. Az animizmus egy olyan természeti vallás, ahol minden tárgynak spirituális jelentősége van és minden életesemény spirituális okkal történik. Ebből az következik, hogy egy baleset, vagy betegség mögött is spirituális okok húzódnak. A sierra leonei emberek többsége úgy gondolja, hogy a mentális problémákat (is) „lelkek, átkok és démonok” okozzák - és nem a fent említett katasztrofális egészségügyi helyzet, vagy az állandó háborúskodás okozta frusztráció.

Egy Freetown-ból származó üzletasszony, Mussu Kamara szerint a mentális problémák az egyén saját hibájából erednek. „Ezek [a szellemi betegségek] mindig egy olyan múltbeli esemény miatt alakulnak ki, amik negatív hatással vannak a jelenre. Például, ha valakit meglopnak – még, ha nincsenek is tanúk – az áldozat elmegy a boszorkánydoktorhoz, akinek hatalmában áll a bűnös személyt látatlanban megátkozni. A baj csak az, hogy az átok ártatlan emberekre is rászállhat és bárkit érinthet, aki közeli kapcsolatban van a célponttal – még egy meg nem született gyermeket is.”

A 26 éves Arnold Wilson arról számolt be, hogy ismert egy asszonyt, „aki az utcán árulta a saját maga által elkészített házi ételt. Mivel sokaknak ízlett, rengeteg vendége volt. A szomszédok, akik szintén főt-ételt árultak, azonban a vetélytársat látták benne, és felkerestek egy boszorkánydoktort, hogy olyan átkot küldjön rá, ami által elveszti az emlékezetét. Így a recepteket is elfelejtette.”

A mentális betegségekkel kapcsolatos stigmák és az ebből adódó problémák megoldása égetővé vált Sierra Leonéban, ahol a lakosság túlnyomó többsége a saját bőrén szenvedte el a brutális erőszakot, általános a szegénység, az alkohol és drogfüggőség.

A 2002-ben lezárult polgárháború óta azért előre lépés is történt az ügyben. A Mental Health Coalition of Sierra Leone nevű emberjogi szervezet elérte, hogy a kormány felvegye a mentális betegségek gyógyításához szükséges gyógyszereket az évente importált gyógyszerek listájára. A szervezet legfőbb célja, az emberek oktatása, hogy aztán képzett orvosok kezelhessék a pacienseket. Sierra Leonénak elsősorban több egészségközpontra, illetve kórházra lenne szüksége. A tudás és humántőke biztosítása mellett ugyanakkor a mentális betegségek körüli stigmákat és tévhiteket is minél hamarabb el kell oszlatni.

Ezek a stigmák és tév(?)hitek azonban már kulturális civilizációs kérdéseket is érintenek. Ennek feszegetéséről, a természetvallásokról, azok más világvallásokhoz való viszonyáról – szemtanúk érdekes beszámolójával fűszerezve – a következő bejegyzésben lehet olvasni.

Miután 1920-ban a bolsevikok elfoglalták a Krím-félszigetet, a Magyarországról elmenekült vörös vezér, Kun Béla lett a krími Forradalmi Bizottság vezetője. Az ekkor Szovjet-Oroszországhoz tartozó területen, Lenin amnesztiát hirdetett azoknak az ellenséges erőknek, akik még nem hagyták el az országot. Kun azonban figyelmen kívül hagyta Lenin rendelkezését és megkezdte a hadifoglyok és a félszigeten őshonos krími törökök szisztematikus irtását. Ezzel vette kezdetét a helyi etnikai tisztogatás, aminek 60-70 ezer ember esett áldozatul.

Úgy látszik a mi Bélánk aktívabb volt külföldön, mint itthon. De ez is csaj azt jelzi, hogy a kommunizmus valóban egy határokon átívelő, internacionális ideológia.