Nemzetállam szlovák módra?

A csehszlovák revíziós törekvések és az erőszakos asszimiláció célpontjává vált magyar, illetve sváb kisebbség embertelen és kíméletlen körülmények között kényszerült elhagyni otthonát a második világháború után. A kollektív bűnösöknek nyilvánított etnikumok jéghideg marhavagonokban érkeztek csehországi gazdáikhoz, akik kiválasztották a legjobb munkaerőnek ígérkező családokat, megteremtve ezáltal a „XX. századi rabszolgapiacot".  A deportálások „jogalapjául” szolgáló Beneš - dekrétumok - egyes rendeletek kivételével- máig két olyan ország joganyagának is részét képezik, melyek tagjai a demokratikus alapelveken nyugvó Európai Uniónak. A dekrétumok fájó emléket jelentenek a jogfosztottak számára és egyben napjainkban is feszültségforrások a közép-európai államok között.

- te -

A csehszlovák revíziós étvágy háttere

Az 1938. évi müncheni négyhatalmi szerződés és az első bécsi döntés nyomán az első Csehszlovák Köztársaság elveszítette területének 30 százalékát, s a területtel együtt a csehszlovákiai ipari kapacitás közel ötödét. A csehszlovák állam lakosságának közel egyharmada (4 879 000 fő) került a szomszédos országokba, ebből a csehszlovák statisztika 272 154 főre teszi a cseh és szlovák nemzetiségű, Magyarországhoz került személyek számát. 

"A trianoni szerződés idején az inga erősen kilendült, és Magyarországot olyan területektől fosztották meg, amelyeknek elvesztésébe nem törődhetett bele. A bécsi döntés idején az inga a másik irányba lendült túl, és Magyarországnak olyan területeket is odaítéltek, amelyeknek Magyarországhoz tartozását Szlovákia nem ismerheti el jogosnak."- hangzott a korabeli szlovák álláspont a bécsi döntésről. 

Szláv nemzetállam faji alapokon

Csehszlovákia 1938-as szétesése után Edvard Beneš köztársasági elnök lemondott tisztségéről és Angliába utazott, ahol létrehozta a londoni emigráns csehszlovák államapparátust. 1943-ban Beneš Moszkvában a csehszlovák kommunista vezetőkkel tárgyalt, s az értekezlet az ország nem szláv lakossága egyoldalú kitoloncolásának tervezetével, a szláv nemzetállam eszméjének elfogadásával zárult. 

1944 tavaszán Klement Gottwald pártfőtitkár a moszkvai rádióban már arról beszélt, hogy „nincs messze az a pillanat, amikor megkezdődik hazám megtisztítása a német és magyar áruló szeméttől".

A háborút követően ennek jegyében toloncoltak ki három millió németet Csehszlovákiából, a magyarok egyoldalú kiűzését azonban a győztes nagyhatalmak nem engedélyezték. 1946 októberében a párizsi békekonferencián résztvevő csehszlovák küldöttség legfőbb célja továbbra is a felvidéki magyarság egyoldalú kitelepítésének elérése volt, követelésüket azonban ismét visszautasították. A kisebbségi németekkel szemben a Szovjetunió és Nagy-Britannia egyaránt a teljes kitoloncolást tartotta kívánatosnak, a csehszlovákiai magyarokat azonban nem kezelték a német etnikummal azonos módon.

Beneš-dekrétumok

Az 1945 májusa és októbere között hatályba léptetett ún. Beneš- dekrétumok a kollektív bűnösnek tekintett magyar és német lakosságon torolták meg Csehszlovákia széthullását, és előirányozták a kisebbségek kitelepítését, illetve erőszakos beolvasztását. Bár a jogfosztó rendeletek elsősorban a németek ellen irányultak, nem kímélték a magyar kisebbséget sem, melyet az 1938-as bécsi döntés nyomán bekövetkezett revízió, és a széthullás fő felelősének tartottak. A143 rendelet közül a 33. dekrétum járt a szlovákiai magyarságra nézve a legsúlyosabb következményekkel, mely az ország területén élő nem szláv népességet megfosztotta állampolgárságától, ezáltal hozzájárulva  társadalmi kirekesztettségükhöz és a helyzetük ellehetetlenítéséhez. Beneš és a csehszlovák politikusok abban bíztak, hogy a kollektív jogfosztással elüldözhetik majd a kisebbségek jelentős hányadát, az ottmaradókra pedig a deportálás és az erőszakos asszimiláció „lehetőségei” vártak. A dekrétumok értelmében kezdetét vette a magyar és német kisebbség vagyonának vizsgálata, a mezőgazdasági területek elkobzása (melyekre cseheket és szlovákokat telepítettek), a magyar oktatási intézmények megszüntetése, a magyar köztisztviselők elbocsátása, a magyar hallgatók kizárása az egyetemekről, a magyar nyelv használatának betiltása a közéletben.

Edvard Beneš csehszlovák köztársasági elnök

„A Beneš- dekrétumok számos ponton sértették az alapvető emberi jogokat, mivel nemzetiségi alapon diszkrimináltak, kényszermunkát vezettek be, és önkényesen rendelkeztek milliók tulajdonáról. Mindennek dacára a jogfosztó törvényeket mind a rendszerváltás utáni Csehszlovákia, mind a szétváló cseh és szlovák állam – egyes rendeletek kivételével – megőrizte jogrendjében, sőt, 2007 során az utódállamok még azt is elérték, hogy azok az Európai Unió lisszaboni szerződésének keretein belül is hatályban maradhassanak. A Beneš- dekrétumok fájó emléket jelentenek az egykor jogfosztottak – és utódaik – számára, érvényben tartásuk máig feszültséget eredményez a közép-európai nemzetek között.”

Marhavagonban rabszolgavásárra

1946-ban kezdetét vette a szlovákiai magyarság csehországi deportálása, melyet a németek kitelepítése után jelentkező csehországi munkaerőhiány leküzdésére hivatkozva hajtottak végre. A kormány nem titkolta, hogy a deportálásokkal kíván nyomást gyakorolni Magyarországra a lakosságcsere mielőbbi megkezdése érdekében. A szlovákiai magyarok tömeges széttelepítésével és a deportálások híre nyomán felerősödött magyarországi irányú menekülthullámokkal lehetett ugyanis a leghatékonyabban rákényszeríteni a magyar állam képviselőit a lakosságcsere-egyezmény mielőbbi megkötésére, egy évvel később, 1946-47 telén pedig a lakosságcsere tényleges beindítására. A deportálások során a településeket katonai egységek zárták körül, majd kijárási és csoportosulási tilalmat rendeltek el. Az előre elkészített névjegyzékek alapján kijelölt családokhoz eljuttatták a csehországi munkaszolgálatról szóló végzést, valamint a magukkal vihető tárgyak, élelmiszerek és állatállomány jegyzékét. A munkaszolgálat kötelező erejű volt, a végzés átvételére vonatkozó aláírás megtagadásával sem volt elkerülhető. A családokat katonai őrizet alatt - a mínusz 20-25 fok körüli hidegben is fűtetlen - marhavagonokban indították útnak Csehországba. Megérkezésüket követően rabszolgavásárra emlékeztető körülmények között várták, hogy valamelyik cseh gazda választása rájuk essen. A "legkelendőbbek" a jó erőben levő, minél több munkaképes taggal rendelkező családok voltak. A kisgyermekes, öreg, beteges szülőkkel érkező családoknak azonban gyakran embertelen körülmények között kellett várakozniuk.

Ravasz Károly, a Pozsonyi Meghatalmazotti Hivatal referense a következőképpen összegezte tapasztalatait:

„Az átköltöztetett magyarok kivétel nélkül cselédként kerülnek egy-egy nagybirtokra, majorba vagy falusi gazdához. Jogi helyzetüknél fogva azonban tulajdonképpen cselédnek sem lennének nevezhetők, mert szabad költözködési joguk, munkavállalási szabadságuk, sőt személyes ingóságaikon túl tulajdonjoguk és tulajdonszerzési lehetőségük sem lévén, jogi helyzetük a jobbágyokénak felel meg, azok legfosztottabb korában."

A köbölkuti magyarok deportálásáról az alábbi beszámoló tanúskodik:

„1946. november 16-án szlovák katonaság zárta körül Köbölkutat, és kidobolták, hogy a cseh határvidékre leszünk áttelepítve. Erre nézve írásos felszólítást és tartalomjegyzéket kaptak azon dolgokról, amelyeket magukkal vihetnek. Azon kívül egy katona és két civil bejárta azokat a házakat, amelyeknek lakóit áttelepítésre jelölték ki, és kikézbesítették az úgynevezett pridelovaci vymert, amely pontosan tartalmazza, hogy mikor történik az áttelepítés és hogy az hova irányul. Az egész falu elhatározta, hogy nem megy el szülőföldjéről, és ezért nem is csomagolt és nem is készülődött fel az áttelepítésre. Kedden, november 19-én nem volt szabad senkinek sem elhagyni a házát. E napon történt az erőszakos elhurcolás. Az elhurcolás során az ellenállást a legbrutálisabb módon törték meg, az ellenállókat puskatussal összeverték és összekötözték, a passzíve viselkedőket pedig megragadták és erőszakkal, puskacsővel kényszerítették a teherautóra, amely beállt az udvarra. Az emberek után hajigálták holmijaikat és kevés élelmiszert, amit éppen kéznél találtak. Nem voltak tekintettel a betegekre és csecsemőkre sem. Egy ötnapos gyermeket a legszívtelenebb módon ragadtak ki a bölcsőből és tettek teherautóba, utána pedig az anyát hurcolták és rakták fel.” 

Kikényszerített lakosságcsere

A csehországi deportálásokkal és a vagyonelkobzásokkal, jogfosztásokkal a csehszlovák kormány végül kikényszerítette az 1946-os lakosságcsere-egyezményt, mely Magyarország számára kétségkívül rendkívül előnytelen megállapodást jelentett. 

A csehszlovák állam biztosította a maga számára a jogot a magyarországi szlovákok toborzására hazánk területén, ugyanakkor szabad kezet kapott azoknak a csehszlovákiai magyaroknak a kijelölésére, akiknek a lakosságcsere keretében Magyarországra kellett távozniuk.

Az egyezmény értelmében a csehszlovák hatóságok annyi szlovákiai magyart voltak jogosultak Magyarországra telepíteni, amennyi magyarországi szlovák  önként jelentkezett a Szlovákiába való áttelepülésre. A magyar fél vállalta, hogy átveszi a meghatározott kvótán felül a háborús bűnösöket is, s ezt kihasználva a szlovák fel részéről megszaporodott a háborús bűnössé nyilvánított személyek száma.

A deportálások kíméletlensége és embertelensége, különösen a rendőrség és katonaság által körbe kerített falvak, a jéghideg vagonok, a csehországi vasútállomások rabszolgavásárra emlékeztető képei mély nyomokat hagytak a szlovákiai magyarság tudatában. A deportálások „hivatkozási alapjául” szolgáló,  az alapvető emberi jogokkal,  a nemzetközi jog általános elveivel összeegyeztethetetlen Beneš- dekrétumokat mégis az egykori Csehszlovákia mindkét utódállama, Csehország és Szlovákia is jogrendje részének tekinti, sőt, a szlovák parlament 2007-ben megerősítette azok sérthetetlenségét.

[A cikk szerzője többek között az alábbi forrásokat használta fel: Popély Árpád- Stefan Sutaj- Szarka László (szerk): Benes-dekrétumok és a magyar kérdés 1945-1948, Attraktor, 2007; Rubicon 2007/1-2, Második Trianon]

Hasonló cikkek a témában:

Szubjektív Trianon - magyargyűlölet a Palotában?

„Magyar voltál, ezért!” - Kettéfűrészelés és karóba húzás: a délvidéki tragédia

2. rész: a mérgezett kenyér

A második világháború után egy bizonytalan létszámú zsidó csoport elhatározta, hogy véres bosszút állnak a nácikon, testvéreik legyilkolásáért. Hat millió németet szándékoztak elpusztítani, korra, nemre való tekintet nélkül, hogy megmutassák a világnak: nem lehet büntetlenül zsidókat ölni. Az akciót végül nem sikerült végrehajtani, de készítettek egy „B” tervet is...

-Kb-

Mivel a zsidó bosszúállók a lehető legdiszkrétebben végezték munkájukat, néhol egymásnak ellentmondó adatok állnak csak rendelkezésre a csoport megalakulásának és akcióinak körülményeit illetően. Bizonyos források szerint ezek a brigádok 1945-ben, Bukarestben jöttek létre, a vilniusi gettó lázadás kirobbantójának, Abba Kovnernek a vezetésével. Kovner egyik beszédében szenvedélyesen idézte a 94. zsoltárt, amelyben így szól Izrael ellenségeiről: „[Isten] megfizet gonoszságukért, és eltörli őket a föld felszínéről.”

Amikor 1941-ben a németek megszállják Litvániát és Kovnerben tudatosul, hogy mit művelnek a zsidókkal, úgy dönt, megszervezi az ellenállást. Ennek a momentumnak azért is van nagy jelentősége, mert ez volt az első alkalom, amikor a zsidók realizálták, hogy mi történik velük, és nem nézték tétlenül tovább, ahogy vágóhídra küldik őket. Kovner a vilniusi gettó lakosaiból 1942-ben megalakít egy ellenálló szervezetet, melynek egy évvel később vezetőjévé válik. Hamarosan ezekből a felkelőkből, illetve a koncentrációs táborok túlélőiből jön létre a Nakam (héberül: bosszú), ami a Bosszúállók egyik sejtje.

 Abba Kovner, a zsidó ellenállás ikonikus alakja

Bizonyos források a Nakam-ot a Zsidó Brigádok egy mindössze 60 fős szélsőséges szakadárjainak tartják, akik partizánok, vagy holokauszt túlélők voltak. A csoport a háború után érkezett Németországba, hogy levadásszák a nácikat. A végső cél egy olyan nagyméretű akció lett volna, amivel fel kívánták hívni a világ figyelmét arra, hogy a zsidókat nem lehet büntetlenül tömegével legyilkolni. Öt német város vízellátó rendszerét akarták megmérgezni, és ezáltal - számításaik szerint - megölni hatmillió németet. Minderről részletesebben az első részben olvashat. A hatmillió német elpusztítása volt az „A” terv, amit végül nem sikerült kivitelezni. Volt azonban egy kisebb volumenű, de szintén gyilkos perspektíva, amit legalább részlegesen sikerült megvalósítaniuk: több ezer német fogoly megmérgezése.  

Nehéz falat

Nürnbergtől nem messze mintegy 3600 egykori náci tisztet és katonát tartottak fogva. A zsidó bosszúállók kikutatták, hogy a raboknak melyik pékségből szállítják a kenyeret. Az egyik merénylőnek, a kék szemű és árja kinézetű Arye Distelnek sikerült munkát szereznie ennél a pékségnél. A terv egyszerű volt: méreggel bekenni az összes kenyeret, amit a fogva tartottak reggeliének szántak.  

Miután megszerezték a cseppfolyós mérget, amit egymás között „gyógyszernek” neveztek, Distel becsempészte a pékségbe, ahol biztos helyre rejtette, a padlódeszkák alá. Az egyik szombaton három bajtárs csatlakozott Distelhez, és bekenték a több mint háromezer vekni, reggelire szánt kenyeret a méreggel. A terv azonban részben sikerült. A New York Times 1946. április 20-i számában a következő Associated Press jelentés olvasható: „Ezerkilencszáz német háborús rab betegedett meg komolyan arzénos kenyértől egy amerikai táborban... Halálesetet nem jelentettek.”

Bizonyos források szerint, később végül mintegy ezren haltak bele a mérgezésbe. Az amerikai rendőrség hamar megtalálta a pékségben elrejtett szert és felszerelést, amivel a kenyereket megmérgezték. A nyomozás azonban ezen a ponton megrekedt. A hivatalos álláspont szerint a vizsgálatokat vezető amerikai parancsnok attól félt, hogy a mérgezés híre eljut más börtönökbe illetve a német lakosság fülébe is. Ezért mindent megtett, hogy titokban maradjon az ügy, még a német sajtót is cenzúrázták. Az elkövetők rövid időre Franciaországba, vagy Csehszlovákiába emigráltak, de miután lenyugodtak a kedélyek, visszatértek Németországba.

A nemzetközi színtéren

Bár az angolok 1946-ban hivatalosan feloszlatták a szervezetet, a zsidó bosszúálló csoport az 1950-es években is folytatta tevékenységét. A Nakam tagjai eljutottak Spanyolországba, Latin-Amerikába, Kanadába, illetve bárhova, ahol a feltételezett nácik megbújhattak.

Alexander Laak, a Jagala nevű, Észtországban felállított koncentrációs tábor egykori parancsnoka sem kerülhette el sorsát. Laak Kanadába menekült feleségével a háború után, ott érték utol a bosszúállók. A Nakam tagjai megvárták, amíg a volt náci parancsnok egyedül tartózkodik a házában, majd berontottak és szembesítették bűneivel. Ezek után adtak neki egy kötelet, amire felakasztotta magát. Bizonyos források úgy tartják, hogy nem a Bosszúállók, hanem a Moszad emberei ölték meg Laak-ot.

1944-es hivatalos becslések szerint a Jagala táborban 3-5 ezer ember halt meg, míg a modern kutatások eredményei alapján ez a szám a duplája lehet. Egyes kutatók ugyanakkor úgy vélik, több mint 100 ezren vesztették életüket az észt koncentrációs táborban.

Nem voltak egyedül

Az angol születésű zsidó brigádok tagjai közül rengetegen nem vettek részt közvetlenül a bosszúállók akcióiban, azonban hamis papírokkal, egyéb dokumentumokkal és logisztikai eszközökkel támogatták a mozgalmat. Ezen felül több tízezer holokauszt túlélőnek segítettek eljutni Palesztinába illegálisan, amikor a brit kormány korlátozta a zsidó bevándorlást a Szentföldre. A menekülteket kiképezték és a brit hadseregtől ellopott fegyverekkel segítették a Hagana-t, a születőfélben lévő Izrael „hadseregét.” A brit parancsnokság tudott ezekről, de a cionista barát vezetés szemet hunyt az események fölött. A Zsidó Brigádok egykori 35 vezető tagja Izraelben később a tábornoki rangig vitte.

További cikkek a témában:

Zsidó bosszúállók – 1. rész: Öljünk meg hatmillió németet

Az elektronikus hadviselés szerepe a 2006-os arab-izraeli háborúban

„Nem szállítok feketéket” – az etióp kisebbség helyzete Izraelben

Élet a kerítés mögött – megalázó kisebbségi lét Izraelben – 1. rész

Élet a kerítés mögött – Izrael az ígéret földje?

1. rész: Öljünk meg hatmillió németet

A második világháború után egy bizonytalan létszámú zsidó csoport elhatározza, hogy véres bosszút állnak a nácikon testvéreik legyilkolásáért. Hatmillió németet szándékoznak elpusztítani, korra, nemre való tekintet nélkül, hogy megmutassák a világnak: nem lehet büntetlenül zsidókat ölni. 

- Kb -

1945-ben, a szövetségesek statisztikái szerint, csak Nyugat-Németországban mintegy 13,2 millió embert lehetett volna letartóztatni pusztán azért, mert „feltételezhetően” a náci apparátusban szolgáltak. Ebből ténylegesen 3,5 milliót vontak felelősségre, amiből 2,5 millió főt viszonylag gyorsan szabadon engedtek. A nemzetiszocialista rendszert kiszolgáló maradék egy millió főre pedig jellemzően pénzbüntetés, vagy vagyonelkobzás várt, illetve bizonyos munkáktól való eltiltás. 1949-re mindössze 300 náci volt börtönben, miközben tíz, de inkább százezres nagyságrendben jártak-keltek az utcákon - vagy szerte a világban - azok, akik közvetlenül, vagy közvetve vettek részt a zsidó népirtásban.

Soha véget nem érő folyamat

A kérdésre, hogy miért nem ítéltek el több nácit a szövetségesek, az angol holokausztkutató és egyetemi professzor, David Cesarani úgy felelt: „mert az egy soha véget nem érő folyamat lenne.” A professzor felidézte, amikor az angolok a belseni koncentrációs táborban elkövetett bűnök felelőseit tárgyalásos úton próbálták meg elítélni. Kilenc hónapig tartott a procedúra minden különösebb eredmény nélkül - és ez csak egy tábor volt.

Volt azonban egy maroknyi elszánt csoport, akik nem nyugodtak bele, hogy zsidók millióinak gyilkosai még szabadlábon vannak. Ők voltak a „Nakam” (héberül: bosszú), azaz a „Zsidó bosszúállók.” A tagok olyan húszas éveikben járó fiatalok voltak, akik elvesztették családtagjaikat, és koncentrációs táborokból, gettókból, vagy a Churchill javaslatára létrehozott Zsidó Brigádokból verődtek össze.

Előzmények – a Zsidó Brigádok

A Churchill által támogatott Zsidó Brigád volt az egyetlen független zsidó katonai szervezet, amely a II. világháborúban a szövetségesek oldalán harcolt. A tagok többsége Palesztina földjéről érkezett, leginkább abban a reményben, hogy tevékenységükkel elnyerik a Nyugat támogatását a zsidó állam létrehozására, illetve, hogy legyőzzék a náci Németországot.

Az angol katonaság soraiban számos zsidó volt, azonban Churchill elődje, Neville Chamberlain még nem támogatta egy önálló zsidó harcászati egység létrehozását a brit hadseregen belül, mert nem akarta, hogy ez később tárgyalási alapot szolgáltasson Izrael megalapításánál. 1944 szeptemberében végül Churchill személye, és az Európából érkező rémhírek segítették elő a Zsidó Brigád létrehozását a brit miniszterelnök, és Weizman, későbbi izraeli államelnök tárgyalásai eredményeként. Rövid egyiptomi kiképzésük után a mintegy 5000 főnyi zsidó alakulatot az olasz fronton vetették be. A háború végén, ezek a csapatok Északkelet-Olaszországban, illetve Ausztriában találkoztak a holokauszt túlélőivel. Nem sokkal később az egységet a britek hivatalosan feloszlatták. A csapat tagjainak jó része azonban még csak akkor látta elérkezettnek az időt saját háborújuk megkezdésére: bosszút állni a vélt, vagy valós náci bűnösökön.

 A Zsidó Brigádok zászlója. Fotó: Central Zionist Archive

 „...a hullára egy nagy követ kötöttünk és belöktük a vízbe”

A zsidó bosszúálló brigádokat több részre osztották, akik a szövetségesek hallgatólagos beleegyezésével már 1944-ben megkezdték nem hivatalos tevékenységeiket olasz és német területeken. Mivel a brigádok tagjai élvezték az angol katonai hírszerzés támogatását, és ingyen utazhattak a II. világháború utáni Európában (a britek által kiállított hivatalos meghatalmazással), ezért „rendkívül hatékonyak voltak a célpontok felkutatásában, majd azok törvényen kívüli elítélésében”- mondja Cesarani professzor.

A csoport tagjai beszivárogtak a különböző állami szervekbe, és a bűnösnek vélt nácikat elfogták, majd eltették láb alól. Van, akit megfojtottak, voltak, akiket felakasztottak. Az akasztásokat legtöbbször garázsban hajtották végre, úgy, hogy az áldozatot az autó tetejére állították, nyakát körbe kötötték, és felfüggesztették a tetőgerendára. Majd egyikük elhajtott az autóval, míg az áldozat ott maradt lógva.

Michael Elkins, a BBC egykori Jeruzsálemi tudósítója sokat foglalkozott a témával. Ő számol be arról, hogy 1945 után Németországban számos esetben előfordult, hogy magas rangú volt nácikat találtak holtan útszéli árkokban - vélhetően „cserbenhagyásos gázolás” áldozatai lettek. Más nácik saját autójukkal szenvedtek halálos balesetet, rejtélyes mechanikai meghibásodás következtében. A Gestapo egyik volt vezetője éppen a kórházi ágyában várt egy műtéti beavatkozásra, amikor az infúzióján keresztül, rejtélyes módon kerozin került a véráramába.

A zsidó csapatok a lehető legnagyobb titokban, felhajtásmentesen végezték a dolgukat. „A teherautó megállt egy előre megbeszélt helyen, amely hivatalosan nyomozási helyszínül szolgált volna. Amikor a tóhoz értünk, elővezettük az SS katonát, megfojtottuk, a hullára egy nagy követ kötöttünk és belöktük a vízbe” – emlékszik vissza az egyik bosszúálló.

„Mi nem azért cselekedtünk, hogy felhívjuk a jövő generációk figyelmét a nácik által elkövetett bűnökre és azok konzekvenciáira. Minket csak a bosszú vezérelt. Tudja, mi az, hogy a bosszú édes íze? Nos, én pont ezt éreztem: kivégezni egy olyan nácit, akiről tudtam, hogy kitépett egy gyereket az anyja karjai közül, aztán a falhoz vágta, majd lelőtte az apát a nő szeme láttára. Nyugodt lelkiismerettel öltem, és ha újra meg kéne tennem, megtenném.” – mondta egy másik volt brigádtag.

Az akciókban résztvevők később valamennyien azt nyilatkozták, úgy érezték, nem a saját, hanem az egész zsidó nép nevében hajtanak végre történelmi küldetést. Úgy gondolják, hogy csak a kötelességüket teljesítették. Mind hétköznapi emberek voltak, akiknek jó része fontos katonai, vagy civil szolgálatot lát el a mai Izraelben.

A bosszúállók. Fotó: dachaukz.blogspot

Szemet szemért – kísérlet hatmillió német elpusztítására

A Brigádon belüli keményvonalasok a célzott likvidálások mellett, a „szemet szemért” elv alapján több millió német válogatás nélküli meggyilkolását tervezték. München, Berlin, Weimar, Nürnberg és Hamburg víztározójába kívántak halálos mérget juttatni, hogy így pusztítsák el az említett városok lakosságát. Előzetesen, mint szakemberek, vagy egyszerű munkások beszivárogtak a vízellátó üzemekbe. Éjszakákon át tanulmányozták a vízművek tervrajzait, arra külön figyelmet szenteltek, hogy az amerikaiak elől elzárják a vizet, ezzel biztosítva, hogy csak a németek kapjanak a mérgezett folyadékból. „Minden készen állt az akcióra, csak az engedélyre vártunk” – írta később az egyik résztvevő.

Abba Kovner, a keményvonalasok vezetője Palesztinába utazott, hogy megszerezze az ottani zsidó vezetés - elsősorban – morális támogatását. Találkozott Chaim Weizmannal, a leendő izraeli állam első elnökével, aki a manchesteri egyetemen vegyészként végzett. Amikor meghallgatta Kovnert a holokauszt borzalmairól, nem támasztott akadályt: áldását adta a bosszúállók akciójára, sőt felajánlotta segítségét a méreg megszerzését illetően.

A terv azonban sosem valósult meg. Kovnert egy nagy adag méreggel a zsebében a brit katonai rendőrség letartóztatta, miközben Izraelből hajózott vissza Európába. Vélhetően elárulták, valószínűleg azért, mert a cionista vezetés attól tartott, hogy egy ilyen nagyszabású tömegmészárlás aláásná a cionizmus Holokauszt után kialakult ideológiájának morálját és veszélyeztetné az önálló zsidó állam megteremtését is.

A kudarcba fulladt terv számos kérdést vet föl. Vajon a Bosszúállóknak volt-e felhatalmazásuk kezükbe venni az ítélkezés és bíráskodás jogát? Volt-e felhatalmazásuk arra, hogy a vélt, vagy valós bűnösöket felelősségre vonják, hogy a jövő generációi az eszükbe véssék: nem lehet büntetlenül zsidókat ölni? És vajon ki adhatott volna erre felhatalmazást?

Paradox módon, a zsidó bosszúállók tevékenységének leginkább a saját maguk a zsidók vetettek véget. A születőfélben lévő Izrael állam vezetői egyre inkább úgy gondolták, hogy a Zsidó Brigádok akciói ártanak a cionizmus ügyének és a zsidók nemzetközi megítélésének. Ha a zsidó állam megteremtésének végjátéka nem abban az időben zajlik, a bosszúállók majdnem biztos, hogy tovább folytatják tevékenységüket és még több nácit ölnek meg. Vajon akkor sikerül végrehajtani a hat millió német ellen kitervelt merényletet? Ha igen, milyen lenne most a zsidók nemzetközi megítélése?

A második résszel hamarosan jövünk!

A témát bemutató dokumentumfilm magyar nyelven:

http://www.youtube.com/watch?v=qQpI0BqXKzg

A blogon megjelent hasonló cikkek a témában:

Az elektronikus hadviselés szerepe a 2006-os arab-izraeli háborúban

„Nem szállítok feketéket” – az etióp kisebbség helyzete Izraelben

Élet a kerítés mögött – megalázó kisebbségi lét Izraelben – 1. rész

Élet a kerítés mögött (2. rész) – Izrael az ígéret földje?

Kiskorú prostikkal óvszer nélkül, a terrorizmus árnyékában

Kenya az elmúlt évtizedben a világ egyik legfelkapottabb célpont lett a szexturizmust kedvelők körében. A fejlett Nyugatról érkező turisták többsége nem kedveli az óvszert, és előszeretettel választanak magunknak kiskorú alkalmi partnert a prostituáltak közül. Mindeközben a terroristák támadásaival is számolni kell, melyek tönkreteszik az üzletet, és ártanak a kulcsfontosságú turisztikai szektornak.

 - Mv - Kb - 

A kenyai szexturizmus éveken keresztül zavartalanul virágozhatott. Bár az országban hivatalosan tilos a prostitúció, a bárokban, szállodákban, éjszakai szórakozóhelyeken nem volt nehéz a külföldi kuncsaftoknak egy-egy hölgyet vagy urat találniuk, aki kielégítette vágyaikat. A fiatal lányok és fiatalemberek többsége nem számított hivatalos prostituáltnak, az alkalmi szex gyakran csak mellékkeresetet jelentett számukra, amivel kiegészítették rendes fizetésüket.

Különösen a középkorú, tehetősebb hölgyek körében hódított az a Távol-Keletről ismert gyakorlat is, hogy kenyai nyaralásuk időszakára – pár hét, egy hónap – lényegében,,kibéreltek” egy-egy fiatalembert, aki a drága szállodai ellátásért, fényűző életmódért és némi fizetésért cserébe hivatalos partnerük lett ott-tartózkodásuk alatt. Míg az esetek többségében ezzel mindkét fél jól járt, jóval szomorúbb, hogy a UNICEF 2006-os jelentése szerint a tengerparti megyékben élő 12-18 éves lányok egyharmada (körülbelül 15 ezer gyerek) élt alkalmi prostitúcióból, s legalább háromezerre volt tehető azoknak a fiúknak és lányoknak a száma, akik "teljes munkaidőben" ezzel foglalkoztak.

 Megélhetési szexelés

A kenyai tengerparton lévő Malindiban, ahol virágzik a szexturizmus, a lányok jó része már 12 éves korától kezdve prostitúcióból él, de az illegális gyerekkereskedelem sem ismeretlen jelenség.  Jogvédő szervezetek adatai szerint a testükből élő lányok 10%-a 12 éves kor alatt van! Az egyik megszólaltatott prostituált azt mondta, hogy a jobb hónapokban minden napra legalább egy kliens jut. A legtöbb turista Olaszországból jön, jellemzően 50 és 80 év közöttiek.

A 16 éves Maria a következőképpen írja le egy átlagos napját: „Megkérem az egyik „beach boy-t”, (így hívják a striciket, akik a strandokon ajánlgatják a lányokat a turistáknak), hogy keressen nekem egy férfi partnert. Ha sikerül, akkor osztozunk a hasznon, ami átlagban 60 dollár.” A külföldiek általában pénzt lobogtatva közelítik meg a gyerekeket, ezzel adva jelét szándékuknak.  A turisták leginkább a 15-17 éves korosztályt kedvelik, és nagyjából 500 dollárt fizetnek, ha filmre is vehetik az aktust.

Egy kenyai, gyermekprostitúció ellenes televíziós kampány fényképe Fotó: PoliticoAfrica

A prostitúció egy nap alatt többet hoz a konyhára, mint egy havi tanári fizetés. A szexturizmus sok fiatal számára nyújthat esélyt a kitörésre, mert az összegyűjtött pénzből egyetemre jelentkezhetnek, megházasodhatnak, vagy épp földet vásárolhatnak, tartósan megalapozva ezzel egzisztenciájukat. Természetesen fontos, hogy a pénz eredetére ne derüljön fény az egyébként meglehetősen konzervatív társadalomban.

Gumi nélkül jobb

„Özvegyen maradt édesanyám egy munkahelyi balesetben elvesztette mindkét kezét, ezért most arra kényszerített, hogy ezt a melót csináljam.” Ez egy 15 éves kislány beszámolója, akinek már van egy gyereke és ő a kenyérkereső a családban. Fél éve dolgozik prostituáltként, rengeteg férfival volt dolga, akiknek többsége olyan turista, akik nem kedvelik az óvszert. A kérdésre, hogy nem fél-e a HIV fertőzéstől, azt válaszolta, hogy sosem volt még vizsgálaton.

A nairobi egyetem 2010-ben egy tanulmány keretében 161 prostituált tevékenységét vizsgálta, akik egy hónap alatt összesen 2978-szor létesítettek szexuális kapcsolatot. Ebből 900 esetben nem használtak óvszert közösüléskor. A legtöbb örömlány azt nyilatkozta, hogy a kliensek nem egyszer halálosan megfenyegették őket, amennyiben ragaszkodnak a védekezéshez. A legtöbb esetben több pénzt ajánlanak a kuncsaftok, ha nem kell a biztonságra figyelni, vagy megerőszakolják a lányokat.  Az előbb említett egyetemi tanulmány keretén belül mintegy 140 utcalányt vetettek alá HIV vizsgálatnak, 27%-nál pozitív lett az eredmény.  

A terrorizmus árnyékában

Az al-Sabáb nemzetközi terrorszervezet támadásai úgy látszik, véget vethetnek a virágzó üzletnek. A radikálisok akciói már eddig is jelentős veszteséget okoztak a turisztikai szektornak. A legutóbbi, a lamui turistaparadicsomtól alig 30 kilométerre fekvő Mkepetoni elleni akció – amelyben közel félszáz ember vesztette életét – ismét felhívta a figyelmet a helyzet tarthatatlanságára. Pár héttel ezelőtt Nagy-Britannia evakuálta a tengerparton nyaraló turistáit, majd hamarosan bezárta mombasai konzulátusát. Az Egyesült Államok is arra figyelmeztette állampolgárait, hogy lehetőség szerint kerüljék el a kelet-afrikai országot. A turizmus a kenyai GDP nagyjából 14 %-át adja, emellett több százezer ember számára biztosít közvetve vagy közvetlenül munkát.

A prostituáltak teljesen védtelenek a társadalom és a hatóságok támadásaival szemben Fotó: Arthur Okwemba 

Kenyában, főleg a hivatali életben sokan a szegénységet okolják, amiért a gyermekek ilyen korán prostituáltnak állnak. További problémát jelent, hogy a prostituáltak minden napos lelki és fizikai támadásnak vannak kitéve a bel-és külföldi kliensek részéről egyaránt. Ennek megelőzésére számos helyen a lányok egy olyan információs hálózatot próbálnak létrehozni, amelyen keresztül figyelmeztetik egymást a különösen agresszív, vagy veszélyes kuncsaftokra. Nehezíti az előre lépést, hogy a hatóságok egy kis készpénz ellenében hajlandóak szemet hunyni a kliensek által elkövetett kihágások, vagy a bűncselekmények fölött. Sőt, sajnálatos módon nem egyszer ők maguk is elkövetőkké válnak.

Hasonló cikkek a témában:

Agybaj és átok Nyugat-Afrikában – mentális helyzet Sierra Leonéban

Ahol a prostitúció és szarpucolás a legjövedelmezőbb állás – Élet Kiberában, a kenyai nyomornegyedben

Segély Afrikának? Nem, köszi – Afrika egy afrikai szemével

A neve: Veszély – Egy poligamista életműve: 130 feleség és 210 gyerek

Minden nő rémálma? – A genitális megcsonkítás

Ukránok és zsidók - iparosított népirtás 

A kommunista berendezkedésű Szovjetunió egy olyan bűnös rendszer volt, melynek vezetői ironikus módon egy utópista ideológia, az egyenlőség nevében hajtották végre az emberiség talán legkegyetlenebb népirtás sorozatát. Az egyik ilyen esemény volt az 1932/33-ban, az ukrán lakosság körében gerjesztett mesterséges éhínség, amely mintegy hét millió áldozatot követelt. Mai napig széles körű vita tárgyát képezi, hogy a szovjet-kommunistákat, vagy a náci Németországot illeti-e meg a „kegyetlenebb”, „gonoszabb” jelző. Ez az írás az akkori ukrán eseményeken keresztül próbál segíteni az eligazodásban.

Oroszországban a kommunisták uralomra kerülésük után azonnal bevezették a terrort, a hatalom megtartása, illetve megszilárdítása érdekében. A terror volt a leghatékonyabb eszköz arra, hogy akár a legkisebb ellenállást is azonnal elfojtsák. Likvidálták a katonatiszteket, rendőröket, bírókat, nagybirtokosokat, iparosokat, papokat és az értelmiségieket. Már 1918-tól felépítették az első koncentrációs táborokat, melyeket az 1920-as évektől maga a kormány is „haláltáboroknak” nevezett. A Gulág-rendszer csak később, 1928-29-ben jött létre, ahol a politikai rendőrség által irányított köztörvényes bűnözők szabályozták az elítéltek mindennapjait.

Egy hulláért 200 gramm kenyér

Az olyan agrárországban, mint az 1917-es Oroszország, a föld (illetve az élelem) az egyik legfontosabb termelési- és zsaroló eszköz volt. Az Ukrajnában kétszer is előidézett éhínség tipikus esete volt a lázadó népcsoportok megbüntetésének, ahol a kommunista terror összefonódott a nemzetiségekkel (szovjet tagköztársaságok lakosai) szembeni elnyomással.

Ukrajnában a szovjet vezetők utasítására, a végrehajtók elkobozták az összes élelmiszert, a lakosokat magukra hagyták, a határokat pedig őrizet alá vonták, hogy senki ne tudjon elmenekülni. A pályaudvarokat, a vasúti- és egyéb útvonalakat katonák figyelték és kordonokkal vonták körül. Az áthaladó vonatok ablakait függönnyel takarták el, hogy az utasok ne láthassák az éhségtől szenvedő emberi roncsokat, akiknek sorsuk lassú kínhalál volt. „A szovjet sztori” című, világhálón is elérhető dokumentumfilmben elhangzottak szerint a szovjet titkos szolgálatok emberei házról házra jártak, hogy összegyűjtsék az elhunytakat – minden halottért 200 gramm kenyeret kaptak. „Bejöttek, megkérdezték, hol vannak a halottak. Az egyik ágyon egy félholt asszony feküdt. Erre ők: akkor vigyük is, ne kelljen holnap visszajönnünk érte. Úgyis meghalna holnapra, neki már úgy is mindegy. Az asszony könyörgött: ne vigyenek el, még élek, élni akarok...” - így emlékszik vissza egy filmben megszólaltatott szereplő.

Valahol Ukrajnában, nyolc évvel az Endlösung  előtt

Az áldozatokat jellemzően tömegsírokban temették el, sokukat még élve. Az 1932-33-as ukrajnai éhínség idején tíz hónap leforgása alatt mintegy 7 millióan vesztették életüket, ebből 3 millió gyermek. Az elpusztultak helyére oroszokat telepítettek, ezzel viszonylag gyorsan átrajzolva a régió etnikai térképét. Ezt a „teljesítményt” talán csak Sztálin kínai elvtársa, Mao tudta túlszárnyalni. A kommunista Kínában az erőltetett iparosítás és a mezőgazdaság kollektivizálása következtében kialakult éhínség során 1958-1961 között a kínai statisztikák szerint 15 millióan haltak meg. Az újabb levéltári kutatások ugyanakkor 20 és 40 millió közé teszik az áldozatok számát.

Az éhínség 3 millió gyermekáldozata közül az egyik

Nyugati képmutatás

A náci gépezet nem volt ilyen hatékony. Ha a zsidók ellen elkövetett bűntetteket tekintjük, Hitler minden törekvése ellenére sem tudott megölni annyi embert, ahányat a szovjetek a sajátjaik közül – igaz nem is volt rá annyi ideje. A nyugati sajtó tele volt az ukrán éhínség szörnyű híreivel, e beszámolókat azonban csend övezte. Jurij Bohuckij egykori ukrán kulturális miniszter 2003-as magyarországi látogatásakor úgy nyilatkozott, hogy ennek oka nyilván az volt, hogy ekkor került hatalomra Hitler. Őt pedig Sztálin segítette gabonaszállításaival, ami elősegítette a későbbiekben a zsidóság megsemmisítését. Hasonlóan, a második világháború végére a szövetségesek tudtak a náci koncentrációs táborok létezéséről is, azonban a szükséges lépések ez esetben is elmaradtak.

 Nacionalista kommunizmus, szocialista fasizmus?

Több, a témával foglalkozó kutató is úgy véli, hogy a náci bűnök több alapvető különbség miatt esnek súlyosabb elbírálás alá, mint a kommunizmusban elkövetett kegyetlenkedések.  Az egyik fő érv, hogy Hitler faji alapon hajtotta végre a tömeggyilkosságokat, és mindezt „iparosított” eljárással tette. Továbbá Hitler elvakult fajgyűlöletét, és az abból fakadó rémtetteket sokan mentális problémáknak tudják be, ami logikailag nem magyarázható. Ezzel szemben Sztálin, vagy Lenin egy politikai szál, az „igazságosabb társadalom” létrehozásának logikusnak tűnő elve mentén követték el kegyetlenségeiket. Éppen ezért a „nép ellenségeivel” szembeni harc legitimnek tekinthető. Több forrás rámutat, hogy a szovjet internáló táborokban sem volt cél az emberek elpusztítása, a kényszermunkások a rendszer hanyagságának és nemtörődömségének estek áldozatul, szemben a náci koncentrációs táborokkal, ahol tudatosan törekedtek az ott lévők kiírására. 

Véleményem szerint a náci koncentrációs táborokban elkövetett „iparosított” népirtás és kegyetlenkedések mértékét (mértéktelenségét) ugyanúgy kár lenne vitatni, mint azt, hogy azt épp eszű, vagy eszelős örültek tervezték-e meg, illetve hajtották végre. A számok önmagukért beszélnek. A fenti érvekre reagálva azonban meg kell jegyezni, hogy a bolsevik vezetők már 1917-től nyilvánvaló gyűlölettel fordultak a „sötét” és „ázsiai” vidéki tömegekkel szembe, úgy tartották ugyanis, hogy ők a gátjai a szocializmus elterjedésének. Mindez rámutat arra, hogy az ideológiai alapú kommunista terrornak jócskán volt etnikai színezete is – nem beszélve Sztálin antiszemitizmusáról, és a második világháború után is folytatódó zsidóüldözésekről.

Az ukránok halálra éheztetésének kitervelése, annak szisztematikus végrehajtása és az áldozatok magas száma óhatatlanul sugallja, hogy lényegében nem sokban különbözött a szovjet-kommunista rendszer a náci diktatúrától. Ami Sztálinnak a „kulák” volt, az Hitlernek a „zsidót” jelentette. Mindezek következtében adódik a kérdés: Vajon ilyen embertelen, és aljas bűnök elkövetésénél mennyit számít, hogy milyen célból, milyen ideológia mentén kellett ártatlan emberek millióinak odaveszniük?

Kettős mérce

Fontos momentum, hogy míg a világ a vesztes Németországgal, elletve a náci háborús bűnösök nürnbergi perével volt elfoglalva, addig Sztálin a győztesek oldalán vett részt Európa felosztásában. Mai napig tartó hajtóvadászat indult el az egykori nácik ellen, akiket elkaptak, meg is kapták méltó büntetésüket. Ezzel szemben a kommunista gyilkoló gépezet legfőbb képviselői minden következmény nélkül megúszták. Vjacseszlav Molotov, Sztálin jobb keze, aki egy emberként több százezer halálesetért felelős, 1986-ban, 97 évesen, saját ágyában halt meg. De említhetnénk Nyikita Hruscsovot is, akinek nevéhez fűződik az ukrajnai állampolgárok kiéheztetése, később az 1956-os magyar forradalom leverése, illetve a berlini fal felépítése. Így írják a győztesek a történelmet. 

A  szovjet-náci titkos kapcsolatokról itt olvashat.