A szovjet-náci tengely

Első olvasatra furcsának tűnhet ez a szókapcsolat, pedig egy létező történelmi eseményt takar. A második világháborút megelőző évtizedben szoros kapcsolatot ápolt egymással a Gestapo és az NKVD, a szovjet titkosszolgálat.

Náci és szovjet tisztek

Az együttműködés nem csak formális kapcsolat volt, hanem valós- és szoros „csapatmunka,” amelynek közös célja több rétegű volt és számos területet érintett. A két szolgálat már a nácik 30-as évekbeli hatalomra jutásától kereste egymással a kapcsolatot, ami az évek során, Lengyelország 1939-es megszállását követően konferencia-sorozattá nőtte ki magát. A négy alkalommal megrendezett megbeszélések témája a német és a szovjet biztonsági erők közötti információ- és tapasztalatcsere mellett a megszállt területeken végzett műveletek összehangolása, a lengyel ellenállási mozgalom szisztematikus felszámolása volt, ami irritálta mind a náci, mind a szovjet megszállókat. Közös cél volt továbbá a Lengyelországból a Szovjetunióba menekülni próbáló zsidók visszadeportálását és átadását megszervezni a Gestapónak, valamint kiirtani a lengyel értelmiséget.

"Baráti beszélgetés"

Előzmények

Miután aláírták a Molotov-Ribbentrop paktumot 1939. augusztus 23-án, Németország lerohanta Lengyelország nyugati felét szeptember 1-jén, a Szovjetunió pedig megszállta Lengyelország keleti felét szeptember 17-én. Az így kettészakított és megszállt területeken mindkét állam tisztogató akciókba kezdett. Az ügyészségi hatáskörrel is rendelkező Nemzeti Emlékezet Intézete – Lengyel Nemzet Ellen Elkövetett Hitlerista és Szovjet Bűncselekményeket Kivizsgáló Főbizottság megállapításai szerint tömeges jellegük, valamint osztály és nemzeti hovatartozáson alapuló ideológiai motivációjuk miatt ezek a gyilkosságok népirtásnak (emberiség elleni bűntettnek) minősülnek – ezt ugyanakkor Oroszország visszautasította. Ennek az volt az oka, hogy a meggyilkolt áldozatok családtagjai népirtás esetén kártérítést követelhettek volna az orosz államtól, valamint népirtás esetén az elkövetőket nem lehet elévülés címén felmenteni.

Nem csak a kötelező udvariasság

A „baráti” találkozók

A Gestapo és az NKVD által szervezett konferenciákat német részről  Heinrich Himmler, orosz részről Lavrentiy Berija vezette. Az első alkalomról keveset tudunk: erre állítólag 1939. szeptember 27-én Brześć nad Bugiem-ben került sor, akkor, amikor a lengyel hadsereg néhány egysége még mindig harcban állt. A találkozón mindkét fél felkészült a várható lengyel ellenállási mozgalom megindulására, és megvitatták milyen lehetséges tevékenységek során tudják felszámolni azt.

A Molotov-Ribbentrop paktum, a névadók aláírásával

A második találkozóra valószínűleg 1939. november végén került sor Lwówban, ahol a lengyel hadifoglyok cseréjéről is tárgyaltak a felek. Emellett leszögezték a német-szovjet határ-és barátsági szerződésben foglaltak szerint, hogy: „Egyik fél sem tűri el a területén a másik fél által támogatott lengyel agitációt. A saját területén elnyom minden agitációs kezdeményezést, és erről tájékoztatja a másik felet, hogy az is megtehesse a megfelelő intézkedéseket e célból.”

Együtt - 1939

A harmadik konferencia a legismertebb, erre 1940. február 20-ától kezdődően került sor Zakopane-ban, a „Pan Tadeusz” villában.  A német oldalt Adolf Eichmann képviselte, a szovjet küldöttség élén Grigoriy Litvinov állt, a küldöttség tagjai között – többek között – Rita Zimmerman (a hírhedt Kolyma aranybánya igazgatója) volt. Források szerint ennek a konferenciának az eredménye volt a Katyni mészárlás, ahol a SZK(b)P Központi Bizottságának Politikai Bizottsága 1940. március 5-én hozott döntését hajtott végre az NKVD a Szovjetunió területén lévő hadifogolytáborokban raboskodó lengyel (részben tartalékos) tisztek és főtisztek ellen. Az áldozatok számát a különböző becslések 15.000 és 22.000 fő közé teszik. Hogy ezen a konferencián a németek tudomást szereztek volna a készülő szovjet mészárlásról, több történész is vitatja. Az azonban tény, hogy már az első konferenciát követően rendszeres együttműködés volt a Gestapo és az NKVD között. A németek közös gyakorlatokon osztották meg „tudásukat és tapasztalataikat” szovjet „kollégáikkal,” kiképzéseket tartottak, sőt, fegyverekkel is ellátták az NKVD-t, tekintettel a német fegyverek megbízhatóságára. (Később ez lett az orosz érvelés alapja a napvilágra került Katyni mészárlással kapcsolatban, amelyben a németeket vádolták a gyilkosságokkal.)

Tapasztalat-csere 

A negyedik és egyben utolsó ülésre 1940 márciusában került sor Krakkóban, ahova egy speciális NKVD küldöttség érkezett, hogy megvitassák a Gestapóval a lengyel ellenállás teljes felszámolásának tapasztalatai mellett a „menekültcsere” ügyét vagyis, hogy az oroszokhoz menekült zsidókat állami szervezés mellett összegyűjtötték és marhavagonokban visszaszállították a németek által megszállt Lengyelországba. Ily módon a Szovjetunió tevékenyen részt vett az európai zsidóság szisztematikus kiirtásában, mert ezek a vonatok aztán szinte megállás nélkül valamelyik haláltáborba vitték a menekülőket. A tényeket alátámasztják azok a nemrégiben előkerült iratok, amelyeken a németek – a róluk elhíresült alapossággal – dokumentálták a szovjet területekről visszaérkezett transzportokat.

 Megállapodás a transzportokról, Berija, és Himmler szignójával

Kettéfűrészelés és karóba húzás: a délvidéki tragédia

A délvidéki magyarok tragédiája a magyar történelem egyik legsötétebb fejezete. A bestiális kegyetlenséggel elkövetett népirtás mégis a XX. század legkevésbé ismert és leginkább eljelentéktelenített eseményei közé tartozik. A korabeli magyar kormányoknak kezdettől fogva tudomásuk volt a mészárlás tömeges méreteiről, mégsem tettek érdemleges lépést az atrocitások megfékezése érdekében. A koholt vádak alapján elítélt és kivégzett áldozatokat a vádak alól azóta sem mentesítették, nem rehabilitálták őket és hozzátartozóikat sem kártalanították anyagilag.

- te - 

1944-45 telén, Délvidéken, a jugoszláv kommunista partizánalakulatok és a szovjet Vörös Hadsereg a civil magyar, német és horvát lakosság ellen brutális kegyetlenséggel követett el népirtást, a német és magyar hadsereg második világháborús tetteinek megtorlására hivatkozva. 1944 októberében, a győzelem küszöbén a szerbiai Bánság területére lépett szovjet haderő, Tito marsall partizánseregével nyomult fokozatosan előre. Az elfoglalt területek magyar és német lakosai tartottak az új rendtől, de akkor még elképzelhetetlennek tartották azokat a csapásokat, melyek később érték őket.

Josip Broz Tito

A német és magyar kisebbségre váró bánásmódra egyértelműen utalt a Vajdasági Tartományi Pártvezetőség október 2-i körlevele: "A leghatározottabban le kell számolni az 5. hadoszloppal, elsősorban a megszállók közvetlen támogatóival. A pártszervezeteknek a legsokoldalúbb segítséget kell nyújtaniuk az OZNA (Népvédelmi Osztály) szerveinek a háborús bűnösök felkutatásában, elsősorban a svábok és a magyarok soraiból, akik népeinket öldösték, üldözték és fosztogatták..." A szovjet csapatok és a partizánok által elfoglalt területeken népfelszabadító bizottságok alakultak, melyek - a hatalom legfőbb képviselőiként - megkezdték a vélt vagy valós háborús bűnösök felkutatását. Hozzájuk érkeztek a szerb lakosság feljelentései, melyek alapján listák készültek a letartóztatandó személyekről. 

A bosszúhadjárat levezénylésére, a magyarok és németek megfélemlítésére és menekülésre kényszerítésére a népfelszabadító bizottságok tevékenysége elegendő lett volna, azonban Tito a Magyarországhoz tartozó területeken különösen kemény leszámolást tervezett. 1944. október 17-én a katonai közigazgatás bevezetését rendelte el a Bánság, Bácska és Baranya területére. Ezt követően csökkent a népfelszabadító bizottságok szerepe, s a megtorlásokat döntően a hírhedt szervezet, az OZNA hajtotta végre. 

Vérbosszú a Délvidéken

A tömeggyilkosságokat számos esetben a legkegyetlenebb módszereket alkalmazva hajtották végre. A partizánok délvidéki vérengzéséről szóló első hírek, beszámolók még a Lakatos-kormány idején, 1944 augusztusában jutottak el a miniszterelnökség kisebbségi osztályára. Lajkó Rózsi Doroszlón élő testvérével tudatta levélben apjuk halálának körülményeit. A megrendítő írás szerint, partizánok törtek be a faluba, összeszedtek 68 embert, kihajtották őket a falu szélére egy mocsaras részhez és az öregebbeket ott agyonlőtték, köztük apjukat is. "... és dalolni kellett nekik és ütötték, szurkálták, fejbe lövöldözték őket és a bozótban összekötve benne hagyták, még pedig éltek, akkor meg úgy fulladtak meg, több halott nem volt, csak ezek az öregebb emberek, de nem tudjuk miért kellett így csinálni. Kedves öcsém, mi árvák vagyunk, nekünk jó apánk nincs, a gyász a szívünkön."- állt a levélben.

 A különös brutalitással elkövetett mészárlásokról tanúskodik a következő beszámoló is:

"Voltak, akiket kettéfűrészeltek vagy karóba húztak, másokat elevenen elégettek vagy eltemettek. Egyeseknek leszaggatták a körmüket, felhasogatták a bőrüket, majd besózták. Láttam egy csecsemőfejet a falhoz vágva, az agyveleje szét volt loccsanva. Az egyik asszony terhes volt, mikor kitaposták belőle a gyereket. Sok esetben meggyfa botra kötött tízkilós ólommal verték agyon az áldozatokat, volt, akinek az orra is leszakadt az ütéstől. Legtöbbjüknek azonban egyszerűen csak fejszével levágták a fejét. Az asszonyok sírva keresték fiaikat,  férjüket a holttestek között. Mindenütt vértócsában feküdtek az emberek. Szörnyű látvány volt." 

A különböző partizánegységek és OZNA- különítmények által végrehajtott tömeggyilkosságok mellett a magyar és sváb kisebbség kollektív büntetését szolgálták a „fasiszta gyűjtőtáboroknak” nevezett kényszermunkatáborok, ahova korra és nemre való tekintet nélkül internáltak embereket és megkülönböztető jelzés, fehér karszalag viselésére kényszerítették őket. Az internálótáborokban a legtöbben éheztetés, fagyhalál, járványok, kínzás vagy kivégzés következtében vesztették életüket. 

Az áldozatoknak haláluk után sem adták meg a végtisztességet: a holttesteket tömegsírokba helyezték vagy el sem temették, csak csatornákba, dögkútba dobálták, illetve sintértelepen gyűjtötték. Nem volt precedens nélküli a tömegsírok exhumálása, majd a holttestek enyvgyárban történő ipari feldolgozása sem. A megmaradt sírok felé nagyrészt házakat, sportpályákat építettek.

Az áldozatok számára vonatkozóan a különböző jelentésekben más-más adatok szerepeltek. Korabeli adatok szerint 20 és 60 ezer közé tehető az elhunytak száma, azonban az újabb kutatások – amik még korántsem tekinthetőek lezártnak – alapján, jelenleg a 40 ezres szám az elfogadott. 

Magukra hagyatva

Bár a magyar kormányoknak kezdettől fogva tudomásuk volt a megtorlás tömeges méreteiről, nyoma sincs annak, hogy megkísérelték volna a híreket ellenőrizni vagy bárhol szóvá tenni, akár a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban, akár Moszkvában vagy a párizsi béketárgyalásokon. A kormányzati szándékok hiánya egyrészt a közelgő béketárgyalásokra vezethető vissza. Magyarország ugyanis úgy ítélte meg, hogy szomszédjai közül egyedül Jugoszlávia jóindulatára számíthat, a külpolitikai érdekek elsőbbséget élveztek.  Másrészt, az 1942-es razzia miatt érzett lelkiismeret furdalás is hozzájárulhatott a kormányzat tétlenségéhez.

Lehetséges előzmények: „…öljetek mindenkit, aki nem magyar, az mind ellenség.”

A felszólítás állítólag egy magyar csendőr parancsnok szájából hangzott el az 1942-es újvidéki razzia során, miután Magyarország megszállta (ha úgy tetszik: visszafoglalta) a Délvidék nagy részét. Ekkor került sor a „hideg napok” néven hírhedté vált erőszakos cselekménysorozatra, melynek magyar részről a hivatalos célja a szerb partizánok, illetve csetnikek, ezen felül a rendszerellenes elemek kiiktatása volt. A „hideg napok” alatt magyar források szerint 3340 embert végeztek ki a razziák során, míg a szerb adatok több mint 3800 halottat említenek. Számos történész ezt az eseményt jelöli meg a titói vérengzések indokaként, ugyanakkor egyre több forrás mutat rá, hogy az 1944-es „megtorlásoknak” nem volt közük a hideg napokhoz, az áldozatok egyetlen és legnagyobb bűnük, hogy magyarok voltak.

Felelősségre vonás kétszer

A hideg napok végrehajtói ügyében, Bajcsy-Zsilinszky Endre hathatós közbenjárásának is köszönhetően, már 1943 végén megkezdődtek a hadbírósági tárgyalások Magyarországon, de Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, Grassy József tábornok, Deák László ezredes és Zöldi Márton csendőr százados Németországba szökött a felelősségre vonás elől. A háború végén azonban elfogták és halálra ítélték őket, majd kiadták Jugoszláviának, ahol újra elítélték és végül kivégezték a katonákat. Ezzel szemben Titó partizánjai nemcsak elkerülték a felelősségre vonást, de kitüntetéseket kaptak, nemzeti hőssé váltak. A kommunizmus idején, Magyarországon a téma tabunak számított, csak a „magyar fasiszták” által elkövetett bűnökről szabadott beszélni.

A magyar áldozatoknak Szerbiában emelt emlékművet, a gyászolók saját költségére felállított keresztjeit rendszeresen megrongálják. 2013 nyarán Csúrogon találkozott Áder János a szerb államfővel, ahol közösen rótták le kegyeletüket a magyar és szerb áldozatok emlékére. Ekkorra sikerült elérni, hogy a szerb parlament részéről megszületett a délvidéki vérengzést elítélő nyilatkozat. 

Magyargyűlölet a palotában?

Egy „turáni törzs”, akiket semmi más nem motivált, csak a kisebbségek szolgasorsba döntése..? Érdekes, de annál meghökkentőbb idézetekkel, illetve a közvélemény előtt kevésbé ismert összefüggések feltárásával próbáljuk érzékeltetni a Versailles-ban kialakult hangulatot, illetve, hogy miként viseltettek a győztesek a magyarok iránt. Mindezek segítségével, az aktuál politizálást mellőzve, közelebb juthatunk annak megértéséhez, hogy miért Magyarország kapta a legszigorúbb büntetést az első világháború után.

 A legtöbb idézet Bryan Cartledge: „Trianon egy angol szemével” című könyve alapján kerül közlésre.

 -kb-

Játék határok nélkül

Az 1919-es párizsi békekonferencián a szövetségesek olyan bizottságokat hoztak létre, melyek feladata az új határok kijelölése volt. Ezekben a csoportokban elsősorban az utódállamok képviselői, illetve kisebb létszámban a győztes nagyhatalmak delegáltjai vettek részt. A csehszlovák bizottságban az a brit Harold Nicolson működött közre, aki a következő elhíresült megállapítást tette a magyarokról: „Bevallom, hogy akkor is és most is mélységes undorral tekintek (regard it with acute distaste) arra a turáni törzsre. Török rokonaikhoz hasonlóan mindent leromboltak, és nem alkottak semmit…A magyarok évszázadokon át elnyomták az alájuk rendelt nemzetiségeket. Közel volt a szabadulás és a leszámolás órája.”

A határmegállapító bizottsági tagok rendszeresen egyeztettek olyan szakértőkkel, akiknek hozzáértése kérdéses volt, a magyarokhoz való negatív hozzáállása azonban egyértelmű. A fentebb említett Harold Nicolson állítása szerint „Allen Leeper [a román bizottsághoz beosztott brit tisztségviselő] és én egy lépést sem tettünk, ha előtte nem tanácskoztunk olyan tekintélyes szakértőkkel, mint az ekkor Párizsban élő dr. Seton-Watson.”

Ez a tekintélyes szakértő egy skót származású brit történész volt, aki kelet-európai tanulmányai során rendkívül mély utálattal viseltetett a magyarok iránt, és szenvedélyesen elkötelezte magát egy független csehszlovák és jugoszláv állam mellett. „Ami számunkra a porosz militarizmus, az maguknak [románoknak] a magyar hegemónia: ezek az európai fejlődés legfőbb akadályai…önöknek a szerbekkel együtt véget kell vetniük a magyar faj brutális és mesterséges uralmának szomszédjai felett.” Ilyen szakértők és bizottsági tagok (akik közül sokan nem is jártak még a térségben) állapították meg Magyarország új határait.

Robert Seton-Watson skót történész. A XX. század elején magyarországi látogatásai alkalmával ismerkedett meg a szlovák, a román és a szerb kisebbség képviselőivel, akik, a jelek szerint nagy hatással voltak rá. Így a kezdetben egyébként magyarbarát Watson szervező tevékenységével és cikkeivel Trianon egyik legnagyobb szellemi előkészítőjévé vált.

A határkijelölő bizottságok nem egyeztettek egymással, teljesen függetlenül végezték munkájukat, melynek eredményeképpen „A román követelésekkel foglalkozó bizottság pl. csak Erdélyben gondolkodott, a cseh követelésekkel foglalkozó pedig Szlovákia déli határára összpontosított. Csak túl későn derült ki, hogy ez a két, egymástól teljesen függetlenül működő bizottság olyan terület- és népességvesztéssel sújtotta Magyarországot, amely együttesen valóban nagyon súlyos volt.”- mondja Nicolson.

Sir Harold Nicolson diplomata, politikus, a csehszlovák határkijelölő bizottság tagja. Nyíltan vállalt magyarellenessége ellenére meg kell említeni, hogy erőfeszítéseket tett az akkor még színmagyar Csallóköz elcsatolása ellen, és több ízben is kritizálta bizottsága munkáját.

Elnyomó magyarok

Versailles-ban a győztes gyarmattartó hatalmak (Franciaország, és az Egyesült Királyság) a Magyarországra kiszabott büntetés szigorát nagyrészt azzal indokolták, hogy nem megfelelő módon bánt a területén élő etnikai kisebbségekkel. A háború után, az ellenséges erők benyomulása idején Károlyi Mihály akkori miniszterelnök egy olyan memorandumot adott át Franchet d’Esperey francia tábornoknak, melyben azt kérte, ha már megszállják Magyarországot, azt a szövetségesek, és ne a románok, vagy a csehszlovákok tegyék meg. A tábornok válasza a következő volt: „Önök elnyomták a nemzeti kisebbségeket, és ellenségeikké tették őket. Most a tenyeremen tartom őket, a cseheket, a románokat, a jugoszlávokat és a szlovákokat. Csak egy szavamba kerül, és megsemmisítik önöket.”

Franchet d’Esperey balkáni antant-főparancsnok. 1918. november 7-én Belgrádban megalázó módon fogadta a Károlyi Mihály vezette magyar delegációt, és súlyos feltételeket diktált számukra. 

Az utódállamok mértéktelen, az etnikai határokat legtöbb esetben nem tiszteletben tartó követelések legfőbb támogatói a franciák voltak, melynek elsődleges oka, hogy a közép-európai kisállamokból egy franciabarát szövetségi rendszert hozzanak létre. A másik ok, hogy 1917-re Franciaországban az addigi hezitáló személyeket az Osztrák-Magyar Monarchia szétdarabolása mellett elkötelezett politikusok váltották fel: a miniszterelnök Georges Clemenceau, a külügyminiszter Stephen Pichon lett. Utóbbi 1919-ben kijelentette, hogy a magyar kormány valódi törekvése ”… kizárólag a nem magyar nemzetiségek szolgasorsba vetettségének fönntartására irányul…”

A vesztest nem kérdezték

Bryan Cartledge brit történész szerint a határkijelölő bizottságok abban a hitben voltak, hogy miután maguk között elfogadják követeléseiket, összeül egy kongresszus a vesztesek részvételével, ahol majd úgy is engedni kell addigi igényeikből. Ezért ún. „tárgyalási többletet” illesztettek be, és olyan pozíciókat alakítottak ki, amiből bizonyos enyhítések után is győztesként jöhetnek ki. A kongresszus ugyanakkor elmaradt, ezért a bizottságok ajánlásait változtatások nélkül fogadták el.

Annak ellenére, hogy az amerikaiak az etnikai vonalakat tekintették volna határnak, a brit álláspont győzedelmeskedett, ami szigorúan csak a gazdasági, stratégiai szempontokat részesítette előnyben. Mivel a franciák ki akarták terjeszteni befolyásukat a térségre, azért gyakorlatilag bármit támogattak, amit az utódállamok kértek. Az olaszok pedig, mivel a Jugoszlávokkal voltak elfoglalva, mindig a többség mellé álltak. Ennek eredményeképpen a négy nagyhatalom közül az amerikaiakat valamennyi kérdés esetén leszavazták három az egy ellen. Ez nem volt túl kedvező Magyarország számára.

A képet némileg azért árnyalják David Llyod George brit miniszterelnök gondolatai a békekonferenciáról, amit 1919-es memorandumában fejtett ki: „Amit a németekkel kapcsolatban mondtam, érvényes a magyarokra is. Sohasem lesz béke Délkelet-Európában, ha minden most születő kis állam határain belül nagy tömegű magyar irredenta fog élni. Én ezért a béke vezérlő elvének azt tartanám, hogy amennyire emberileg lehetséges, az egyes fajok anyaországukban kerüljenek elhelyezésre, s hogy ez az emberi feltétel előzzön meg minden stratégiai, gazdasági vagy közlekedési meggondolást, mert azokat általában más eszközökkel meg lehet oldani.”

 A versailles-i Nagy-Trianon kastély. A bejegyzés szerzőjének volt szerencséje ellátogatni a helyszínre. Arra a kérdésére, hogy miért nincs semmi, ami az 1920. június 4-én aláírt szerződésre felhívná a figyelmet, egy teremőr azt válaszolta, hogy „ez nem egy magyar múzeum.”

Az utolsó döfés

1919. március 31-én a Négyek Tanácsa úgy döntött, hogy Németországra összpontosít. A jóval jelentéktelenebbnek számító magyarok ügyét egy súlytalanabb szerv, az Ötök Tanácsa elé terjesztette. Itt a négy nagyhatalom, illetve Japán külügyminiszterei foglalkoztak Magyarország új határaival. Az Ötök Tanácsa gyakorlatilag minden előterjesztést elfogadott, amit a határkijelölő bizottságok eléjük tettek. 1919. május 12-én pedig az ülést elnapolták, arra való hivatkozással, hogy sokkal fontosabb kérdéseket szükséges megtárgyalni.

Ennek végeredményeként aztán a két határkijelölő bizottság ajánlásait, melyeket viszonylag alacsony rangú magyarellenes „szakértők” dolgoztak ki, öt nap alatt fogadták el vita nélkül a legmagasabb szinten. Ekkor már tulajdonképpen eldöntött tény volt, ami egy évvel később, 1920. június 4-én szentesítésre került. A trianoni békeszerződés 282 000 négyzetkilométerről (nem számítva Horvátországot) 93 000-re csökkentette Magyarország területét, azaz egyharmadára; a lakosság létszáma több mint a felével csökkent, 18,2 millióról 7,9 millióra. Csak a Romániának átadott terület nagyobb volt, mint a megmaradt csonka Magyarország. Több mint 3 millió etnikai magyar került csehszlovák, román, jugoszláv vagy osztrák fennhatóság alá. Magyarország elveszítette minden só-, arany-, ezüst-, réz-, higany- s mangánkészletét, és olajkútjai zömét is. Fenyőerdeinek 97%-át, bükkerdeinek és más lombhullató erdeinek 87%-át, tölgyeseinek 68%-át elvették az országtól, minden hegyi legelőjével együtt. Jól fejlett feldolgozóipara számára csak egy kevés gabona maradt és semmi feldolgozandó ásványi kincs. Mindent egybevetve Magyarország az 1914 előtti nemzeti vagyonának 38%-val rendelkezett. Ezek a büntetések sokkal szigorúbbak voltak azoknál, amelyeket a szövetségesek a versailles-i békével legfőbb ellenségükre, Németországra mértek.

Egy szerelmes támogató

Nem tudni, hogy szépségével, vagy a feldarabolt Magyarországról szóló panaszaival, de egy bizonyos Hohenlohe Stefánia (akire a britek mint osztrák hercegnő utalnak, Romsics Ignác viszont egyszerűen magyar arisztokrata hölgynek nevezi) mély benyomást tett Rothermere lordra, egy brit sajtómágnásra. A vagyonos Rothermere 1927-ben a Daily Mail oldalain indított kampányt Trianon revíziójáért, és azért, hogy a zömmel magyarok lakta régiók visszatérhessenek az anyaországhoz. Ezen felül támogatta az 1927-ben megalakult Magyar Revíziós Ligát is, mellyel egyértelműen kivívta a magyar közvélemény szimpátiáját.

Harold Harmsworth, Rothermere vicomtja. Miután 1927-ben megjelent híres cikke a Daily Mail hasábjain, melyben felkarolja a magyar revizionista ügyet, hálálkodó levelekkel és ajándékokkal árasztották el Magyarországról. Az emlékére állított szobor ma is látható a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár mellett.

Így írt a lord a Daily Mail 1927. június 21-i számának vezércikkében:

„A Közép-Európa térképét átrajzoló három szerződés közül az utolsó és legszerencsétlenebb a trianoni, amit Magyarországnak 1920. június 4-én kellett aláírnia. Ahelyett, hogy egyszerűsítette volna a nemzetiségek amúgy is meglevő szövevényét, még tovább bonyolította azt. Olyan mély elégedetlenséget váltott ki, hogy minden pártatlan utazó, aki a kontinensnek erre a tájára téved, világosan látja az elkövetett hibák jóvátételének a szükségességét. Az új közép-európai államok jelenlegi határai önkényesek, és nem veszik figyelembe a gazdasági szempontokat. De van egy ennél súlyosabb vonzatuk is: igazságtalan voltuk folyamatos veszélyt jelent Európa békéjére nézve.”

Izraeli katonanők, avagy bátraké a mennyország

Shani Boianjiu, "Bátraké a mennyország" c. könyve nyomán

- te -

Könnygázzal teli sátorban vallatják őket, olyan kényes kérdésekre kell azonnal felelniük, ami még normál körülmények között sem egyszerű feladat. A vér látványa, a halállal való mindennapos találkozás jellemzi a katonai szolgálatot egy nő számára (is) az izraeli hadseregben. Shani Boianjiu, jeruzsálemi születésű írónő két évig szolgált az Izraeli Védelmi Erőknél. A hadseregben szerzett tapasztalatai ihlették később az első, Bátraké a mennyország c. könyve megírására.  

Női egyenjogúság az Izraeli Védelmi Erőknél

David Ben Gurion, Izrael első miniszterelnöke elengedhetetlenül szükségesnek tartotta országa biztonsága érdekében, hogy a nők is tanuljanak meg fegyverrel bánni és háborúzni. Az egyik legfőbb érve az volt, hogy Izrael egy viszonylag kis ország, az izraeliek kevesen vannak, ellenségeik viszont sokan. "A hadsereg a kötelességteljesítés egyik legfőbb szimbóluma, így mindaddig, amíg a nők nem egyenlőek a férfiakkal ennek a kötelességnek a teljesítésében, addig nem nyerték el a valódi egyenlőséget. Amennyiben Izrael lányai nem teljesítenek szolgálatot a hadseregben, addig Izrael zsidó közössége eltorzult lesz." - fogalmazott az egykori kormányfő.

Bár az izraeli nők már az államalapítás előtt is különböző fegyveres csoportokban harcolva, ugyanolyan feladatokat láttak el, mint a férfiak, az Izraeli Védelmi Erőkön belüli női egyenjogúságot csak folyamatos harcok árán sikerült kivívniuk az elmúlt évtizedekben. Mára a hadsereg majdnem minden területen alkalmaz nőket, a pozíciók több mint 90 százalékát betölthetik, az elitalakulatokat azonban még nem nyitották meg számukra, többek között tengeralattjárón továbbra sem szolgálhatnak.

Hadsereg és vallás

A katonai szolgálat alól mentességet élvezhetnek azok a nők, akik házasok, gyermeket várnak, már édesanyák, illetve akik vallási meggyőződésükre hivatkozva utasítják el a hadseregbe való besorozást. A zsidó vallás törvényeivel ugyanis nem összeegyeztethető, hogy egy női kiképző tiszt feladata teljesítése közben megérintsen egy férfit, egy férfi nőre vesse a tekintetét, vagy egy nőt énekelni halljon. Ennek köszönhető, hogy a zsidó vallási törvények szerint élő nők az aktív katonai szolgálat alternatívájaként polgári - többek között ápolónői vagy tanárnői - szolgálatot választhatnak. Sokan azonban vallási okokra hivatkozva szeretnék elkerülni a besorozást, ezért a hadsereg magánnyomozókat alkalmaz, hogy kivizsgálja, valóban olyan vallásosak-e a fiatal hölgyek, mint ahogyan állítják.

Bátraké a mennyország

Shani Boianjiu, jeruzsálemi születésű írónő két évig szolgált az Izraeli Védelmi Erőknél. A hadseregben szerzett tapasztalatai ihlették később az első, Bátraké a mennyország c. könyve megírására, melyben három tizenéves lány - Jáel, Áviság és Lea - történetén keresztül mutatja be a katonasággal és a háborúval járó lelki és fizikai megpróbáltatásokat. A három szereplő együtt nevelkedik egy poros galileai faluban, ahol konténerekben folyik a tanítás és az unalom még a sivatagi hőségnél is elviselhetetlenebb. A középiskolát követő besorozás azonban megváltoztatja életüket.

Shani Boianjiu, a könyv szerzője

Tömegpusztító fegyverek, gránátvető gyerekek

A hadsereg újonckiképző-táborában számos definíciót kell elsajátítaniuk, többek között testközelből megismertetik velük az ún. ABC- fegyvereket (atom-, biológiai és vegyi fegyverek). Az ABC napon minden katonának át kell esnie, mely gyakorlatilag azt jelenti, hogy gázálarcban, egy könnygázzal teli sátorban kérdeznek először személyes dolgokat az újonckiképzésben résztvevőktől. Ugyanazt a négy kérdést teszik fel mindenkinek:

"Szereted a hadsereget?"

"Szereted a hazádat?"

"Kit szeretsz jobban, az anyádat vagy az apádat?"

"Félsz a haláltól?"

A parancsnokok először úgy kérdeznek, hogy a katonán ott van a gázálarc, de utána úgy is kérdezgethetik őket, hogy az újonc ott áll a könnygázos sátorban maszk nélkül, és persze pánikolni kezd. A feladat célja épp az, hogy kiképezzék az újoncokat arra, hogyan ne essenek pánikba atom-, biológiai vagy vegyi támadás esetén. Mikor érzik, hogy már fojtogat a gáz, kimehetnek a sátorból, azonban kimondatlanul is azt várják tőlük, hogy addig maradjanak bent, ameddig csak bírják.

További fontos definíció, amit a kiképzőtábor résztvevőinek el kell sajátítaniuk, az izraeli katonák ellen harcoló, palesztin RPG- gyerekek fogalma.

"Az RPG- gyerekek általában kilenc-tízévesek. És az RPG- gránátvető egy olyan fegyver, ami nagyon-nagyon nehéz, és így nem elég csak egy gyerek, hogy tartsa, két gyerek kell hozzá. Amikor RPG- vel tüzelsz, elöl kilő a lövedék, de olyan erővel, hogy egy iraki tankot is képes lenne átlőni, hátul viszont ilyenkor kicsap egy láng… Az egyik RPG- gyerek a vállán tartja a gránátvető csövét, és mögötte ott áll egy másik RPG- gyerek lábujjhegyen, és hátulról tartja. Amikor az RPG elsül, a hátsó gyerek feje lángot kap, aztán a válla is. Mert senki nem mondta meg nekik, hogy ez lesz, se annak a gyereknek, aki elöl tartotta, se annak, aki hátul. De van egy dolog, ami nagyon-nagyon érdekes, konkrétan hogy az a gyerek, aki elöl tartja a gránátvetőt, az sokszor ráugrik az égő barátjára, amikor meggyullad, és átöleli, ami persze számottevő mértékben növeli a halálos áldozatok számát, hiszen ilyenkor nem csak az egyik gyerek ég el."

A kamaszkorú újoncoknak hamar szembesülniük kellett a katonasággal járó megaláztatásokkal, és a folyamatos készenléti helyzet feszültségében pillanatok alatt kellett felnőniük. Szeretteik elvesztése, az egyiptomi-izraeli határon átszökni próbáló, szögesdrótra akadt szudáni menekült, megkéselt határőr látványa, a hadseregen belüli gyakori nemi erőszak, a potenciális öngyilkos merénylőtől és a haláltól való félelem mindennapjaik részévé vált.

Túlélték a hadsereget, túléltek egy háborút, de az emlékek terhét mindvégig magukon cipelik…

„Mindenkivel ez van, aki a hadseregben volt. Az nem te vagy. Ilyen ez a rohadt hadsereg, téged is rohadttá tesz.”

Izrael azon kevés országok egyike a világon (Norvégia és Eritrea mellett), ahol a nők számára is kötelező a katonai szolgálat. Míg a férfiak 3 évet, a nők 21 hónapot töltenek a hadseregben, ezt követően tartalékos szolgálatot látnak el. Mára evidensnek számít, hogy a nők harcoló alakulatoknál is teljesítenek szolgálatot, majd 38 éves korukig tartalékosként behívhatóak - még azok is, akiknek gyermekeik vannak.

Európa vándorai

- lz -

Sokan azt hiszik, hogy az európai civilizáció alapja a letelepedett, falusi vagy városi életforma, de ez nem teljesen igaz. A mai napig léteznek olyan szubkultúrák a kontinensen, amelyek nem kötődnek egy adott településhez, hanem vándorló vagy más néven traveller életmódot folytatnak.

Ír traveller kisfiú

A történelem órákon megtanulta minden kisgyerek a Római Birodalom bukásakor a „vándorló népek” kifejezést, amelyek leigázták a Birodalmat. Ezután azonban elég keveset hallani az ilyen csoportokról, holott nem tűntek el. Gondoljunk csak a romákra, akik a középkortól kezdve szerves részét képezték az európai népek csoportjának, de nagyon sokáig nem települtek le.

Brit traveller család utazás közben

A mai vándorok is a romák akkori életviteléhez hasonló életet élnek, bár a technikai környezet nagyban megváltozott, amelyhez természetesen idomultak ők is. Mára az európai cigányok legnagyobb része letelepült, vagyis egy adott földrajzi hely településén él, dolgozik, tanul. A ma is utazó népeket, már csak azért sem sorolják a cigányokhoz, mert semmilyen biológiai, vagy kulturális kapcsolat nincs a kettő között, az életvitelt leszámítva. (Bár kétségtelen tény, hogy az Európai Romák és Utazók fórumának tagjai a travellerek is.)

 Sarah Bernhardt a századforduló legünnepeltebb színésznője szintén traveller családból származott

A travellerek nem cigányok, bár sok cigány ma is utazó

A travellerek – ahogy magukat nevezik, és ahogy azóta az állami szervek is hívják őket – az adott ország nemzetiségéhez tartoznak, nem alkotnak önálló etnikumot, mindössze kulturális sajátosságokkal rendelkeznek például a nyelv, a történelem és a kultúra területén. Ez az életmód Írországban, Angliában, Franciaországban és a Benelux államokban jellemző leginkább, gondoljunk csak a Csokoládé című filmre, ahol Johnny Depp épp egy ilyen vándor közösségben élő zenészt alakít, és amely film kiválóan bemutatja a csoport életét és gondolkodását – és a velük szemben megnyilvánuló elutasítást. Lélekszámukat tekintve nincs (vagy csak mi nem találtunk) hivatalos adat, pontosan a folyamatos vándorlás miatt. A becsléseket azok a civil szervezetek tették közzé, amelyek az utazókkal foglalkoznak. A dublini Pavee Point Traveller’s Center közlése szerint a roma lakosságon felül hozzávetőlegesen 3-4 millió vándorló él Európában.

Egy romantikus megközelítése a társadalmon kívüliségnek

Életmódjukat tekintve rengeteg hasonlóság mutatható ki a romákkal: az év egy adott részét egy adott településen töltik, ott dolgoznak, a gyerekek oda járnak iskolába. Az „idény” végén azonban összepakolják holmijukat luxus buszaikba, és átköltöznek a másik „otthonukba,” évente általában egyszer. Jellemzően idénymunkából és alkalmi munkákból élnek és ezek változása adja meg a költözések időpontját. Ilyen értelemben a traveller egy általános kifejezés a piaci árusításokra, mutatványosokra, folyami hajósokra is. Életszínvonalukat tekintve a középosztályhoz tartoznak, tehát itt sem áll meg a sztereotípia, hogy minden idénymunkás szegény. Ez az európai mobilitás egy mondhatnánk ősi, de mégis modern újragondolása. Érdekes azonban a hagyományaikhoz való ragaszkodás: szinte minden családnak vannak lovai, melyeket magukkal visznek minden útjukra, valamint a hagyományos motívumokkal gazdagon díszített echós szekér – amelynek akár külön utánfutón visznek magukkal.

Ír travellerek Dublinban

A munkanélküliség és az alacsony iskolázatlanság lényegében ismeretlen fogalom köztük. Az alapvetően matriarchális (újabb hasonlóság a romákkal) társadalomban a férfiak fő feladata a – gyakran népes – család eltartása, a nőké pedig az általában nagyszámú gyerekek nevelése, és a háztartás vezetése. Életszemléletükre jellemző a családcentrikusság, a mély vallásosság, amelybe gyakran keverednek babonás hiedelmek (a romákra szintén jellemző), az életigenlés és a művészetek iránti rajongás. Bár rasszjegyeiket tekintve semmiben sem térnek el a többségi társadalomtól, öltözködésükben meglehetősen extravagánsak, exhibicionisták, és kihívóak. Az identitás adta közösségben a hagyományok tisztelete nagyon erős, mint ahogy a többségi társadalom nyomásának való ellenállás is.

Az utazás hagyományos eszköze a gazdagon díszített echós szekér

Tolerancia és intolerancia

Az életmóddal és a megjelenéssel együtt jár a letelepült lakosság ellenérzésének megnyilvánulása is. A családok általában egyszerre költöznek, egyszerre tartanak pihenőt út közben, ami gyakran fennakadásokat okoz, főleg kisebb települések esetében. A költözések tervezetten és szervezetten történnek, így a célállomás önkormányzata is fel tud készülni a travellerek fogadására. Az évtizedek alatt berögzült szokáshoz tudott illeszkedni az állam is, a városok külső területén kialakított „traveller zónákkal”, melyek gyakorlatilag össz-közművesített parkoló helyek, vagy kempingek.

Traveller tábor Franciaországban

Az iskoláskorú gyerekek számára a helyi óvodák és iskolák nyitva állnak, az intézmények felkészültek már az évenként rendszeresen ismétlődő érkezésükre. Ugyanígy a helyi önkormányzatok és más hivatalok is tisztában vannak a traveller élettel együtt járó helyzetekre, melyeknek megoldása az állam feladata.

Ennek ellenére számtalan negatív előítélettel és rasszista megnyilvánulással kell együtt élniük. A boltokban gyakran nem szolgálják ki őket, a szórakozóhelyekre nem engedik be őket. Nem ritkák az erőszakos jelenetek, és a közösséget ért támadások, melyeket a rendőrség csak tessék-lássék vizsgál ki. Nemrégiben a kis közép- franciaországi faluban, Clermont-Ferrandban történtek erőszakos esetek, ahová a mintegy 1000 fős brit és ír traveller karaván érkezett egy esküvőre. A boltokban viszont nem akarták őket kiszolgálni, amely kisebb atrocitásokhoz vezetett. Később a francia bíróság a travellerek javára hozott precedens értékű ítéletet.

A hagyományok ötvöződnek a modern kor vívmányaival

A New Age Travellerek

A kultúra érdekes módosulása a New Age travellerek csoportja, akik a hatvanas-hetvenes évek hippi kultúráját követve, egyfajta vándorló kommunaként élnek. A szubkultúraként is felfogható közösség a nyolcvanas évek közepén jelent meg az Egyesült Királyság területén, és azóta is különböző zenei fesztiválok között vándorolnak, ahol kézzel készített termékeik árusításából élnek. Az életstílus a nyolcvanas-kilencvenes években elterjedt egész Európában, sőt Új-Zélandon is.

Nem csak kultúra, hanem életvitelt is jelöl a név