Egy virágzó iparág: gyermekrabszolgák

- T. Németh Andrea -

A 24 milliós Jemenben közel négyszázezer 16 év alatti kiskorú kényszerül dolgozni, akiknek így nem csak a felhőtlen gyerekkor nem adatik meg, de a kitörés lehetőségével kecsegtető oktatás is elérhetetlen távolságra kerül. Sok gyerek kerül rabszolgasorba, akiknek családját szétszakítják, és soha többé nem látják egymást.

Jemen a Föld 37. legszegényebb országa, ahol a lakosság körülbelül 70%-a 25 év alatti, ám a népesség robbanásszerű növekedése ellenére az iskolába beiratkozók száma évről évre csökken. Főleg vidéken okoz problémát a mindennapos megélhetés, a pénzhiány és a munkanélküliség; a szülők gyakran az olyan alapvető szükségleteket sem tudják biztosítani iskolás korú gyermekeik számára, mint az étel vagy az ivóvíz. Sokszor rendes fedél sem kerül a fejük fölé, ilyen körülmények között pedig az oktatáshoz szükséges feltételeket szinte lehetetlennek tűnik előteremteni.

Márpedig egy olyan országban, ahol egy nő élete során átlagosan több, mint 4 gyermeket szül, sok éhes szájat kell etetni, így egyre gyakoribb jelenség, hogy a családi kassza kipótlása érdekében a gyerekeket tanulás helyett inkább dolgozni küldik, figyelmen kívül hagyva annak mindennemű fizikai és mentális következményét.

A gyerekek pedig nem kevés veszélynek vannak kitéve a munkájuk során, főleg azok, akik bányában dolgoznak, műanyagokkal foglalkoznak, illetve halászati vagy mezőgazdasági ágazatokban tevékenykednek. A különböző szerves anyagok, mezőgazdasági vegyszerek, foszforvegyületek és por káros hatással van az egészségükre, és főleg azoknak, akik bányában dolgozva folyamatosan azbeszttel kerülnek kapcsolatba, hosszú távon akár tüdőtágulatuk is lehet.

A szegény gyerekek gyakran mezítláb másznak fel a szemétdomb tetejére, hogy értékesíthető tárgyakat keressenek. A hepatitisz, hasmenés, illetve a különböző szem-és bőrfertőzések általánosak ilyen körülmények között. Előfordult már, hogy halott emberek testét találták meg a tengernyi szemét között. Mindezek nem riasztják el a fiatalokat, akik naponta 3 dollárt tudnak keresni. Ez az összeg gyakran életmentő bizonyos családok esetében. Fotó: BBC

Drogos analfabéták és terrorizmus

Sokan válnak iskolakerülővé vagy szöknek el, de akad olyan is, aki a munka mellett is megpróbál iskolába járni. Ám főleg a lányok esetében a törzsi szokások és a hagyományok eleve megtiltják az oktatásban való részvételt, néhány család pedig direkt állítja a gyerekéről, hogy iskolaképtelen, hogy tanulás helyett inkább dolgozni menjen. A helyzeten csak ront a szülők írástudatlansága, hiszen a gyerekmunkások 97%-a analfabéta szülők gyermeke.

A jelenség visszaszorításához az ország belpolitikai viszonyai is igen kedvezőtlenek. A vallási, etnikai, kormányellenes villongások mellett az egész országban magas a terrorveszély, ugyanis itt működik az al-Kaida egyik legaktívabb sejtje, az AQAP is, az ország helyzete pedig rendkívül instabil. Rendszeresek a tömegdemonstrációk, és a nyugati érdekeltségek elleni erőszakos megnyilvánulások, emberrablások.

Ugyanígy gondot okoz egy régi, Jemen-szerte népszerű tradicionális szokás, a khat-rágás. A khat egy Jemenben és Etiópiában őshonos pszichotróp növény, mely köré egyfajta életmód épült az évtizedek során: a jellegzetes khat-fogyasztó jemeni polgár ugyanis ahelyett, hogy 8 órát töltene munkával, barátaival már ebéd utántól a khatlevél rágásának hódol. Azok pedig, akik már gyerekkorukban a növény bódító hatásának rabjaivá válnak, később is csak azért fognak dolgozni, hogy keresetüket szenvedélyükre költhessék.

A korai házasság is megakadályozza a gyerekeket abban, hogy tanulmányaikat folytassák. Más életet keresnek maguknak és a családjuknak a tanulás helyett, miközben a kör bezárul, és utódaik is nagy valószínűséggel gyerekéveik egy részét munkával töltik majd.

Gyerekek abban a hitben rágják a khat-ot, hogy az elősegíti az agy működését a vizsgák alatt az iskolában. Fotó: Noman Al-Khudami

Utcagyerekek az erőszak árnyékában

Noha a kormány jelentős lépéseket tett, hogy - főleg a lányok számára - megnövelje ennek a korcsoportnak az alapvető oktatáshoz jutásának esélyét, becslések szerint még mindig 1.8 millióra tehető az iskolából kimaradó gyerekek száma. A gyerekmunka fokozódó mértéke mellett az utcagyerekek számának növekedése is aggodalomra ad okot. A UNICEF 2000-es adatai szerint egyedül Sana’a-ban, Jemen fővárosában 29 ezer utcagyerek tengeti nyomorúságos életét nap, mint nap, az utcán kóborló gyerekek pedig könnyen drogfüggővé, szexuális zaklatás áldozataivá, vagy bandákba verődve erőszakos bűncselekmények elkövetőivé, sőt elszenvedőivé válhatnak.

Ha, bűnösnek találják őket, a gyrekeket is kivégzik. Fotó: sbs daleline

„6-7 éves lehettem, mikor anyám azt mondta, rabszolga vagyok”

A rabszolgaság az egész világon illegális, nemzetközi egyezmény és szerződés is tiltja. De legalább egy állam létezik a Földön, ahol minden bizonnyal még mindig létezik: ez az ország pedig Jemen. 2010 júniusában, egy helyi lap, az Al-Masdar arról számolt be, hogy a rabszolgaság nem csak, hogy létezik az Arab-félsziget déli államában, hanem mindinkább nő. Amikor pedig a jemeni bíróság engedélyezte egy rabszolga egyik tulajdonosról a másikra való átruházását, egy helyi újságíró emberjogi aktivisták és a szélesebb körű sajtó bevonásával kampányt indított a rabszolgatartás felszámolásáért. Többek között az AlJazeera karolta fel az ügyet, és készített még ugyanebben az évben dokumentumfilmet a témáról, melynek forgatása során sok helyi politikust és közéleti személyiséget lepleztek le, akik mind érdekeltek voltak a rabszolgaság intézményének fenntartásában, sőt, maguk is rabszolga-tulajdonosok voltak.

 „A nevem Nassin Hajoori. Amikor 6-7 éves lehettem, az anyám azt mondta, rabszolga vagyok. Amikor meghalt a gazdám, a gyerekei elosztották a vagyonát. Felosztották a családomat, és különböző helyeken kötöttünk ki.” – meséli a film egyik szereplője.

Külföldre is eladnak saját tulajdonban tartott gyerekeket, vagy átcsempészik őket a határokon, hogy a szomszédos országok valamelyikében a helyi koldusmaffiának dolgozzanak.

A gyerekmunka azonban közel sem csak jemeni jelenség. Sok más fejlődő országban is jellemző, hiszen a multinacionális cégek profitmaximalizálásának elve oly mértékben meghatározó, hogy a nyugati jóléti társadalmak fogyasztói csak keresve találnak olyan termékeket a boltok polcain, amelyek a tömegtermelés során ne kerültek volna – legalább közvetett módon – kapcsolatba gyerekmunkát is alkalmazó cégekkel, beszállítókkal, gondoljunk a 2009-ben hírbe hozott Zarára és H&M-re, vagy 2012 januárjában botrányba keveredő Apple-re.

Aki japán létére Afganisztánig ment, hogy oroszokat ölhessen

Minimum kettő kézigránátot vitt magával a bevetésekre: „egy az ellenségnek, egy pedig magamnak, ha elkapnának”. Koshiro Tanaka, a Rambo 3 egyik ihletője, aki Afganisztánba utazott, hogy ott szovjet katonákat gyilkolhasson, és közben kiképezze a muszlim harcosokat.

- Bobák Péter - 

Becsülettel meghalni

Az 1940-ben született japán Koshiro Tanaka nagy tudású harcművész és üzletember úgy vélte, hogy „a második világháború óta már nincs lehetőség arra, hogy egy japán becsülettel, a szamuráj szellemiséghez méltóan haljon meg.”

Tanaka szerint az 1947-ben életbe lépett japán alkotmány 9. cikkelye, mely kimondja, hogy az ország „...önként, örök időkre lemond a háborúról, mint az állam szuverén jogáról…”  a japánoknak nem adja meg az esélyt arra, hogy méltó módon, háborúban harcolhassanak bárki ellen. Az Egyesült Államokkal szövetséges Japán és a Szovjetunió közti viszony annyira nem volt barátinak nevezhető, hogy Sztálin nem volt hajlandó még a szigetország határait sem elismerni. Tanaka emiatt a Szovjetuniót Japán természetes ellenségének tekintette és úgy gondolta, hazája túl könnyű célpont egy világuralomra törő Szovjetunió számára. A 1979-es szovjet-afgán háború megadta Tanakának az esélyt, hogy a szovjetek ellen harcolhasson.

1979 őszétől Afganisztánban egyre inkább kiéleződött az iszlám hagyományokat elutasító, szovjetbarát kommunista hatalom és a muszlim csoportok közti ellentét. Ezért pár hónappal később a Szovjetunió úgy döntött fegyveresen avatkozik be, és 1979 karácsonyán megérkezett az első szovjet ejtőernyős hadosztály Kabulba. Ezzel megkezdődött a tíz évig tartó szovjet-afgán háború.

A magányos harcos

1985-ben az ekkor 45 éves Tanaka úgy döntött, hogy elutazik Afganisztánba. Egyetlen dolog motiválta, hogy a szovjetek ellen harcolhasson. Nem volt harctéri tapasztalata, nem értett a lőfegyverekhez, egyszerűen elszánt volt. Felesége Takiko nem értette férje célját és a miértre adott válaszait sem tudta elfogadni, megpróbálta megállítani, de nem sikerült.

Ugyanebben az évben Tanaka Pakisztánba utazott, ahol az Islamabad-i japán nagykövetség figyelmeztette, hogy az afgán eseményekre való tekintettel ne keveredjen bele semmilyen harcba. Tanaka azonban nem törődött a figyelmeztetéssel. Később, 1986-ban a pakisztáni Peshawar-ba ment, ami az afgán ellenállók központja volt, és kiképzőtáborként is működött. Ide érkeztek a világ számos pontjáról, az iszlám különböző ágait képviselő önkéntesek, akik csatlakoztak a  mudzsaheddinekhez (szent harcosok).

Tanaka hagyományos afgán viseletben (Karatebushido.com)

Háborús üzlet

Ezeket a harcosokat a különböző szimpatizáns arab országokon kívül többek között az USA támogatta. Tekintettel az ekkor Iránban zajló Amerika-ellenes iszlám forradalom kiszámíthatatlan eseményeire, egy afganisztáni szovjet invázió az USA szemszögéből az egész régió stabilitását veszélyeztette. 1981-1985-ig 30 millió dollárról 280 millió dollárra nőtt az Egyesült Államok által a harcosoknak szánt költségvetési összeg. Később ez meghaladta az egy milliárd dollárt és a szovjet légi fölény miatt 1984-től már vállról indítható föld-levegő Stinger rakétákat is szállítottak a felkelőknek.

A külföldről érkező fegyverek elosztása nem ment olyan gördülékenyen, mivel sok harcolónak egyáltalán nem jutott, ugyanakkor sok került a pakisztáni és afgán fekete piacra. Tanaka első Peshawar-i látogatásakor, saját zsebből 10 ezer dollárt adott egy csapat felkelőnek, mivel megállapította, hogy elég régi fegyvereik vannak. Még abban az évben létrehozott egy kis céget, hogy tovább támogathassa az ellenállókat anyagilag.

„Az afgán szamuráj” Tanaka Koshiro könyve a háború alatti élményeiről

„Ha mind a négy végtagomat elvesztem, akkor már úgyis mindegy”

Annak ellenére, hogy Tanakának semmilyen harctéri tapasztalata nem volt, nagyon hamar belerázódott a háborúba. Rengeteg bevetésen vett részt Kabul, Jigdalak, Takhar és Kunduz régiókban, Elmondása szerint próbára akarta tenni magát, hogy hogyan reagálna halálos helyzetben. Ez hamar ki is derült, amikor egy Jagdalak-i bevetés során az első golyó elsüvített a füle mellett. Robert D. Kaplan egyik könyvében úgy fogalmazta meg, hogy akkor „kaptam egy löket adrenalint”. Az AK-47-esen kívül mindig volt nála három érszorító is. Úgy vélte „…három elég lesz. Ha mind a négy végtagomat elvesztem, akkor már úgyis mindegy”. Ezen kívül minimum kettő kézigránátot is magával vitt a bevetésekre, „egy az ellenségnek, egy pedig magamnak” ha elkapnák. Tanaka tisztában volt azzal, hogy hatalmas diplomáciai kárt okozna Japánnak, ha a szovjetek őt élve fognák el és kiderülne, hogy japán harcosok is akadnak az afgánok sorai között.

Tanaka  oktatja az afgán ellenállókat (Budomagazin)

„Afgán szamuráj”

Tanakát az iszlám ellenállók befogadták és nagy tekintélyre tett szert körükben. A kiképzőtáborokban hagyományos japán harcművész viseletben mudzsaheddinek százait oktatta karatéra és tai-jitsu-ra, hogy a szovjet katonákkal akkor is felvehessék a harcot, ha már nem számíthatnak fegyvereikre. Feltételezhetően, a felkelőknek nem tűnhetett annyira távoli világnak a szamuráj bushido szellemisége, hiszen a mudzsaheddinek „szent harcosok” és hitük szerint halálukkal mártírként a mennybe kerülnek, tehát nekik is, akár egy szamurájnak, harcban elesni a legnagyobb dicsőség. Tanaka nem volt muszlim, de ő is egyfajta mártírnak tekintette magát, aki kész meghalni Japánért. A bushido utolsó szakaszát kereste, a halállal való találkozást.

Az oroszok állítólag vérdíjat tűztek ki Tanaka fejére. Azonban mivel senkinek sem sikerült őt elkapnia, a szovjet propaganda a hírnevét vette célba. A TASS szovjet hírügynökség 1986 szeptemberében bejelentette, hogy Tanaka harc közben életét vesztette, amire ő mosolyogva úgy emlékezett vissza, hogy „akkor pont Japánban voltam, edzettem”.

Tanaka 1990-ig harcolt Afganisztánban. Egy Pentagonban tett látogatása során tudta meg, hogy az 1988-as Rambo 3 történetét az ő afganisztáni kalandja ihlették meg. A sok harc ellenére viszonylag kevés szovjet katonát tudott megölni gépfegyverével. Emellett sajnálta azt is, hogy nem volt alkalma puszta kézzel megölni egy szovjetet sem. Ennek ellenére az afgán emberek nagyra becsülték Tanaka harci szellemét és kitartását. „Az afgán emberek megértettek és elismertek engem, a japán embert.” A Szovjetunió elleni háborút igazságosnak tartotta, mivel az afgánok legtöbbje a „családjukért, a barátaikért harcoltak”. Ő maga is sok barátra tett szert az évek során.

Tanaka afganisztáni ”kalandját” a japán kormány teljes mértékben elítélte. A Szovjetunió szomszédjaként, az USA szövetségeseként, békeszerződés hiányában Japánnak diplomáciailag nagyon kínos lett volna felvállalni egy ilyen önfejű szamurájt, aki Afganisztán hegyeiben szovjet katonákat gyilkol és mudzsaheddineket tanít karatéra.

Tanaka 2012-ben 72 évesen (Budomagazin)

Az idén 74 éves Tanaka az azóta eltelt évek során megalkotta saját tai-jitsu rendszerét, amit világ számos országában tanítanak. Az Afganisztánban szerzett háborús tapasztalatok egyértelműen hozzájárultak ahhoz, hogy a stílus alkalmazható lehessen katonai közelharcban is, hiszen a világ számos pontján oktatják különböző elit fegyveres erőknek, úgymint a fülöp-szigeteki SWAT-nak, a thaiföldi drogellenes rendőri erőknek, valamint a Dalai Láma testőrségének is.

A leggazdagabb orosz médiabárókat és olajmágnásokat is térdre kényszerítette. A nem kívánatos, „rendszerellenes elemek” kiiktatása, politikai hatalomtól való távoltartása érdekében nem válogatott az eszközök között. A Jelcini privatizáció idején meggazdagodott, az orosz lakosság körében sem nagy népszerűségnek örvendő oligarchák ellen sokak által vitatott, ám igen hatásos hadjáratot indított. Fegyverrepertoárjában a börtönbüntetés előkelő helyet foglalt el, ahogy feltehetően a radioaktív izotóppal való mérgezés is, egy volt orosz titkosszolgálati ügynök állítása szerint.

Az orosz medve „újabb martalékai”, célkeresztben az oligarchák.

-TE-

Borisz Berezovszkij és Alekszandr Litvinyenko

Borisz Berezovszkij Moszkva elhagyása mellett, Alekszandr Litvinyenko, egykori orosz titkosszolgálati ügynök figyelmeztetését követően döntött. Litvinyenko szerint a KGB utódszervezete Berezovszkij meggyilkolásával bízta meg. Miután visszautasította, hogy megölje a Putyin-gyűlölő oligarchát, Litvinyenko és családja politikai menedékjogot kapott Londonban. A dezertőr ügynök azóta annak szentelte életét, hogy feltárja a KGB utódszervezetének legsötétebb titkait. 2006 novemberében azonban megmérgezték polónium 210-es radioaktív izotóppal Londonban. „Egy parányi atombombát adtak be neki” – mondta a gyilkosságról Litvinyenko özvegye. A hirtelen híressé vált egykori KGB-tiszt az egész világ szeme előtt, 43 évesen, borzalmas kínok között, néhány hét leforgása alatt halt meg.

 Alekszandr Litvinyenko

Berezovszkij szerint személyesen Putyin állhatott Litvinyenko meggyilkoltatása mögött.Végül, az orosz oligarcha is elhalálozott. 2013-ban találták holtan dél-angliai birtokán, vélhetően öngyilkos lett. Erre utal a közvetlenül halála előtt néhány órával adott interjúja is, melyben a következőképpen fogalmazott: „Már nincs értelme az életemnek. Nem akarok politizálni. Nem tudom, mihez fogjak. Hatvanhét éves vagyok."

Berezovszkij súlyos depresszióval küzdött, amióta 2012-ben elvesztette több milliárd fontos kártérítési perét egy másik orosz mágnással, Roman Abramoviccsal szemben.

Berezovszkij korábbi üzlettársától és barátjától hárommilliárd font kártérítést követelt. Keresete szerint Abramovics fenyegetéssekkel és megfélemlítéssel kényszerítette őt arra, hogy 2001-ben eladja a Szibnyefty olajtársaságban lévő részesedését a tényleges érték töredékéért, 1,3 milliárd dollárért. Abramovics szerint ugyanakkor Berezovszkijnak soha nem volt részesedése a Szibnyeftyben, az 1,3 milliárd dollárt „politikai keresztapaként nyújtott segítségért és védelemért" kapta a cég létrehozása idején.

A londoni kereskedelmi bíróság végül elvetette Berezovszkij keresetét, és több tízmillió font kifizetésére kötelezte perköltség és egyéb kötelezettségek címén. Mindez megrendítette az egykor dúsgazdag mágnás anyagi helyzetét. Berezovszkij élete utolsó szakaszában már személyes vagyontárgyait volt kénytelen értékesíteni, hogy pénzügyeit valamelyest stabilizálja.

Mihail Hodorkovszkij

Nem menekült el a felelősségre vonás elől, nem lépett az öngyilkosság útjára sem, mégis valamennyi oligarcha közül talán az ő ügye váltotta ki a legnagyobb visszhangot. Mihail Hodorkovszkij a Moszkovszkije Novosztyi című lap egykori tulajdonosa, a Jukosz olajtársaság igazgatói tanácsának elnöke, főrészvényese volt.

                                                                                         Mihail Hodorkovszkij

A politikai, államelnöki ambícióinak is hangot adó, az ellenzéki pártokat anyagilag támogató üzletember leginkább azzal a bejelentésével került a Putyin-adminisztráció célkeresztjébe, miszerint a Jukosz részvényeinek 40 százalékát az amerikai Exxon Mobilra kívánja ruházni.

Mindezt a Jukosz és a Szibnyefty egyesítését követően tervezte, mely révén a világ akkori negyedik legnagyobb olajvállalata jött volna létre, és Oroszország olajkitermelésének 30 százalékát tartotta volna a kezében. Hodorkovszkij a fúziót követően tervezett részvényeladással hatalmas profitot realizálhatott volna anélkül, hogy az állam bevételeit gyarapította volna. Elképzeléseit díjazva, csalás, sikkasztás és pénzmosás vádjával börtönbüntetésre ítélték, a vállalatát pedig felszámolták.Több mint 10 év börtön után végül 2013-ban elnöki kegyelemmel szabadlábra került.

A már nem működő Jukosz olajvállalat részvényesei napjainkban pert nyertek Oroszország ellen a hágai Állandó Választott bíróságon. Oroszországnak 50 milliárd dollár kártérítést kell fizetnie a részvényeseknek a vállalat javainak kisajátításáért, Mihail Hodorkovszkij viszont nem tart igényt a részesedésre.

Roman Abramovics

A szintén gazdasági bűncselekménnyel vádolt Roman Abramovics (a londoni Chelsea FC tulajdonosa) - leszűrve a korábbi esetek konzekvenciáit - elődeihez képest igen készségesnek mutatkozott Putyin elvárásait illetően. Így kerülhetett sor a tulajdonában lévő stratégiai olajtársaság, a Szibnyefty többségi részvényeinek Gazpromra történő átruházására 2005-ben. Oroszország 5. legnagyobb kőolaj kitermelő vállalata ezt követően napi 900.000 hordóval (30 százalékkal) növelte az állam által ellenőrzött kitermelést.

Roman Abramovics

Putyin a médiabárók és olajmágnások kiiktatásával egyrészt elrettentette a Jelcini éra oligarcháit a politikai hatalomszerzéstől, másrészt - a nyersanyagokban való gazdagság stratégiai jelentőségének felismerésével - az orosz energiaóriásokat a Kreml ellenőrzése alá vonta, növelve ezáltal az állam olaj- és földgázeladásokból származó bevételeit. Putyin már szentpétervári polgármester-helyettessége idején ráébredt az energiahordozókban való bőség fontosságára, mely révén szerinte Oroszország nagyhatalmi státuszra hivatott a világpolitikában.

Hogy Putyin sajátos, a mágnások likvidálása érdekében alkalmazott módszerei mennyire tekinthetőek arányosnak, jogszerűnek és emberjogilag elfogadhatónak, máig vita tárgyát képezi mind nemzetközi viszonylatban, mind az orosz lakosság körében.

A leggazdagabb orosz médiabárókat és olajmágnásokat is térdre kényszerítette. A nem kívánatos, „rendszerellenes elemek” kiiktatása, politikai hatalomtól való távoltartása érdekében nem válogatott az eszközök között. A Jelcini privatizáció idején meggazdagodott, az orosz lakosság körében sem nagy népszerűségnek örvendő oligarchák ellen sokak által vitatott, ám igen hatásos hadjáratot indított. Fegyverrepertoárjában a börtönbüntetés előkelő helyet foglalt el, ahogy feltehetően a radioaktív izotóppal való mérgezés is, egy volt orosz titkosszolgálati ügynök állítása szerint.

-TE-

Putyin, az orosz medve és „martalékai”, az oligarchák.

Vlagyimir Putyin

Jelcini privatizáció - a meggazdagodott oligarchák paradicsoma

Borisz Jelcin elnök beiktatását követően, 1992-ben kezdetét vette a több lépcsős orosz privatizáció, melynek eredményeként az orosz gazdaság jelentős része magánkézbe került. A privatizáció nem elsősorban a magántulajdon erősítését szolgálta, sokkal inkább a különböző érdekcsoportok, az oligarchák igényeinek kielégítését.

Az orosz jogrendszer gyengesége, a virágzó korrupció, a bürokráciával való összefonódás kedvező táptalajt nyújtottak az oligarchák erősödésének, hatalmas vagyonuk felhalmozásának.

 Borisz Nyikolajevics Jelcin

Az oligarchikus csoportok megerősödése különösen Jelcin 1996. évi választási kampányával függ össze. Az alkoholbotrányairól is elhíresült elnök újraválasztása érdekében kénytelen volt a tőkeerős és az orosz médiára nagy befolyással bíró oligarchákhoz fordulni támogatásért, hiszen a gazdasági szerkezetváltást követően a lakosság túlnyomó hányada rosszabb anyagi helyzetbe került, s az elszegényedett és kiábrándult állampolgárok egyre inkább a kommunistákhoz közeledtek.

Az újabb elnöki mandátum megszerzése után a mágnások benyújtották számlájukat, támogatásukért cserébe nagyobb részesedést kértek az orosz állami tulajdonból. Az oligarchák döntő befolyást szereztek az energiaszektorban is az állami energetikai vállalatok jelentős részének jóval áron alul történő megvásárlásával, ám az állami bevételeket csak jelképes összegű adófizetéssel növelték. Az orosz privatizációval egyidejűleg óriási méreteket öltött a gazdasági bűnözés, hiszen a bűnözők tulajdonába került a privatizált tőke 55 százaléka és a szavazati joggal felruházó részvények 80 százaléka.

Az oligarchák nyugalmának vége- a Putyin-éra kezdete

Jelcin 1999. december 31-i, egészségügyi okokból történő lemondását követően Oroszország új elnöke Vlagyimir Putyin lett, mely egyben az oligarchák életében is emlékezetes dátumként szerepel.

A Putyin-korszak első évei a rendteremtés és a reformok jegyében teltek. Mindenekelőtt, a "jog diktatúráját" hangsúlyozva, Putyin határozottan fellépett a Jelcin elnöksége idején hatalmas vagyonra szert tevő, a politikai elittel összefonódó oligarchákkal szemben.

Az olaj- és médiamágnások ellen indított leszámolás nem a privatizáció felülvizsgálatát vagy a gazdasági hatalom újraelosztását jelentette elsősorban, hanem az oligarchák politikai döntéshozataltól való távoltartását és a Putyin- apparátus tekintélynövelését.

Akiknek már nem termett babér - az első számú célpontok

Vlagyimir Guszinszkij 

Az oligarchák ellen indított hadjárat elsőszámú célpontjai közé tartozott a Media Moszt Holding és az NTV televízió tulajdonosa, Vlagyimir Guszinszkij. Az orosz-izraeli médiabáró a 2000. évi választások alkalmával médiumain keresztül az ellenzék támogatását fejezte ki, Putyinnal szemben harsány kritikát fogalmazott meg.

Vlagyimir Guszinszkij

A Putyin- apparátus rokonszenvét tovább tetézte azzal, hogy közel 211 millió dollárra rúgó adósságot halmozott fel a Gazprommal szemben. Válaszul - a Gazprom kintlévőségeinek behajtására hivatkozva - felajánlották az oligarchának, hogy osztozzon meg az állammal a Média-Moszt nevű holding és az NTV televízió részvényein. Hogy jobb belátásra bírják, Guszinszkijt egy időre börtönbe is zárták, ahol aláíratták vele azt a szerződést, amely tartalmazta a kívánt mennyiségű részvény átadását. Miután Guszinszkij távozott a börtönből, elhárította a felelősséget, mondván, hogy kényszer alatt írta alá a szerződést. Kitört a botrány. A főügyészség, amely letartóztatását is irányította, elrendelte ügyének nyomozását.

A sajtómágnás elmenekült Oroszországból, többek között Spanyolországba és Görögországba emigrált. Nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki ellene, a spanyol és görög hatóságok le is tartóztatták egy időre, de érdemi előrelépés azóta sem nem történt az ügyében.

Borisz Berezovszkij

 Berezovszkij

Borisz Berezovszkij médiacézár az ORT - Oroszország egyik legnagyobb tévécsatornája – részvényeinek felét birtokolta. Az 1996-ban Jelcin újraválasztását támogató, korrupcióval és csalással vádolt oligarcha már az ellene irányuló eljárás kezdetén az önkéntes száműzetést választva Londonba költözött. A mágnás szerint az orosz állami szervek állandó nyomás alatt tartották és választás elé állították: vagy politikai fogoly, vagy politikai menekült lesz belőle. Berezovszkij állítólag egy volt orosz titkosszolgálati tiszt figyelmeztetésére, miszerint az életére törnek, hagyta el Moszkvát. Hogy mi vezetett a dezertőr oligarcha halálához, ki figyelmeztethette őt a közelgő veszélyre, és a Kreml mely oligarchákat vette még célkeresztjébe, hamarosan kiderül, a folytatásban…

Az Izrael által a Gázai övezet ellen indított Operation Protective Edge (Erős Szikla Hadművelet) során mintegy hatvanezer izraeli tartalékost hívtak be katonai szolgálatra, ahol a nők aránya több mint eddig bármelyik hadműveletben. Sokan közülük anyaként, vagy akár állapotosan is teljesítik önkéntes feladataikat. Facebook kampány is indult, ahol nők szexi fotókon mutatják meg magukat és az IDF (Israeli Defence Force – Izraeli Védelmi Erők) iránti elköteleződésüket.

-Kb-

Hazaszeretet és anyaság

„Először megpróbálom a lányaimat hamar ágyba bújtatni, különben soha nem hagyják abba a sírást” – meséli Lee Betser kapitány, két gyermek édesanyja, aki az elmúlt két hétben minden este elhagyta otthonát, hogy teljesítse kötelezettségeit egy kereső- és mentő alakulatban. A pénzügyi területen dolgozó Betser természetesnek érzi, hogy mindent megtegyen hazájáért, amit tud. Mint anya, hivatalosan mentesül a katonai kötelesség alól, de ragaszkodik az önkéntességhez. „Amikor ilyen állapotok uralkodnak körülötted, nem lehet csak úgy otthon ülnöd ” – mondja a 36 éves anya. „Amit most csinálok, az a legfontosabb dolog, amit tehetek ebben a pillanatban és folytatni fogom, amíg csak engedik.”

Betser férjével együtt arra törekszik, hogy minél normálisabb, nyugodtabb mederben tartsák az eseményeket, hogy lányaik a lehető legkevesebbet érzékeljenek abból, ami körülöttük folyik. „Nem könnyű...de megvan a mindennapi gyakorlat: a gyerekek elmennek táborba, az apjuk pedig mindig értük megy, és hazahozza őket. Abban a tudatban élhetnek, hogy az apjuk vigyáz rájuk, és van egy otthonuk, ahol biztonságban vannak.”

Betser, aki a szülei nélkül, 15 évesen érkezett Izraelbe, mindig is nemzeti érzelmű volt. Nem kérdés számára, hogy addig teljesít katonai szolgálatot, amíg csak lehetséges – nőként és anyaként is.

Lee Betser a lányaival. Fotó: Courtesy

Terhes vállalkozás

Liat Bilinsky hadnagy szintén a kereső-mentő alakulatban vállalt önkéntes szolgálatot.  Hét hónapos terhesen nem öltött katonai ruhát, az adminisztrációs csapatot bővíti. „Itt kell lennem, nem hiányozhatok. Vártam a hívást, ami az első légi támadás után egy órával meg is érkezett.” Terhességének előrehaladott állapota ellenére sem jutott eszébe, hogy ne jelentkezzen az önkéntes szolgálatra. Azt nem tudja biztosan, hogy mit tenne, ha már megszületett volna a gyermeke. „Azt gondolom, sokkal nehezebb az anyák helyzete, különösen, amikor a gyerekek még kicsik.”

Liat Bilinsky, akinek hét hónapos terhesen is teljesíti önkéntesi feladatait. Fotó: Courtesy

A 28 éves Rina Schogel Tel-Avivban él, basszusgitáron játszik különböző zenekarokban. Sorstársaihoz hasonlóan ő is inkább felveszi az egyenruhát, minthogy otthon üljön. „Úgy érzem, ezzel tehetek valamit, én is kivehetem a részem...” Schogel példaképe az egyik női parancsnok, aki saját lányával együtt látja el önkéntesi feladatait. Schogel úgy tekint magára – akárcsak Betser, Bilinsky és még sokan mások – mint követendő példa az izraeli nők jövő generációjának számára.

Rina Schogel, a 28 éves önkéntes (Youtube screenshot)

Mindenkire szükség volt

Már 1948-ban, az első arab-izraeli háború idején soroztak be nőket az izraeli hadseregbe (bár akkor még nem létezett az IDF a mai formájában). Izrael első miniszterelnöke, David Ben-Gurion szavai jól leírják az akkori állapotokat:

„Miután tudjuk, hogy az állam biztonsága a legfontosabb jelen pillanatban, tudnotok kell, hogy a biztonság nem lesz fenntartható, ha nemzetünk asszonyai nem tudják, hogyan kell harcolni. Kevesen vagyunk, az ellenségeink pedig sokan. Ha a férfiak mind elmennek a háborúba és az otthon maradt asszonyokra rátámad az ellenség – mi fog velük történni, ha nem tudják használni a fegyvert?”

Mindennek ellenére a „függetlenségi háború” után egészen az 1990-es évekig nem harcoló egységekben tilos volt nőknek szolgálniuk. A 2000-es évektől végül, az egyenjogúság jegyében szinte minden pozíciót elfoglalhattak a nők a hadseregen belül, ha alkalmasak voltak rá. Napjainkban a katonák 34%-a nő, de a hadseregen belül az összes pozíció 92%-a nyitva áll előttük.

Vonzó hadsereg

A facebook-on kampány is indult, illetve létrejött egy csoport „Standing with the IDF” (Kiállok az IDF mellett) néven, ahol a lányok sajátos, de mindenképpen figyelemfelkeltő módon juttatják kifejezésükre nemzeti hadseregük iránti érzelmeiket: